Tegnap azért nem írtam, mert más elfoglaltságom akadt.
Meghívást kaptam Marinától (aki a chilei nagykövetség munkatársa) a születésnapi partijára a NU Jazz Bistroba, azzal hogy utána esetleg elmegyünk az Enklawába bulizni. Ezt hallva Kinc is megszervezte, hogy a barátnőivel tart majd egy búcsúbulit, és valami söröző után ők is oda mennek, és majd ott találkozunk. Ebben is maradtunk.

A NUba kis késéssel jutottam el, elvittem Kincet is, és kissé elhúzódott az előkészülés. Miután kitettem Kincet és elkanyarogtam a helyszínre, már vagy fél óra késésben voltam, de végül nem késtem el, még csak alig páran voltak ott a meghívottak közül (végülis a társaság nagy részét a latin-amerikai kollégák tették ki, úgyhogy ezen nem is lehetett csodálkozni, mañana feeling rulez :). Marina egy igen igényes vacsorával készült, 2 féle menüvel: jómagam a salátás-tengergyümölcsös előétel-komplexum után tésztába csomagolt bazsalikomos rizottós lazacot ettem zöldségkörettel - nagyon ott volt a szeren. Emellé kétféle chilei bor járt, a vöröset végül nem kóstoltam meg (sajnálom is), a fehér szintén nagyon jó volt - félédes 'Casillero del Diablo'. Azt sajna nem tudom, hogy ezek a  hely kínálatához tartoztak-e, vagy Marina zsírozta le valahogy, majd megkérdezem tőle legközelebb. :)
A hely amúgy afféle sznobosan kellemes hely, nem túl sok eredetiséget mutat fel dekoráció és belső kialakítás terén, de kellemes, nincs tömve, és az egész összképen sokat dob az élőben játszó jazz-zongorista.
Az árak - hát, magasak, és rezeg a léc, ha azt firtatom megéri-e. Ez a vacsora finom volt meg minden, de nem biztos hogy kiadnék rá még egyszer 130 pénzt. Bár ebben biztos benne volt a külön asztal és a korlátozás nélküli borfogyasztás is.

Összértékelésem a helyről: *** (nem esek hasra, de azért OK).

Végül aztán Marina nélkül mentünk tovább az Enklawába 11 felé - az ünnepelt ott maradt még a 8. hónapban lévő Marcelával társalogni. Marcela (Peru) és Tamás (HUN - oszlopos VarsóiMagyar) persze jelen helyzetben nem voltak bulipozitívak, a vacsi alatt is inkább olyan témák kerültek elő Tamással, mint a születendő gyerek hazai anyakönyvezése és mihamarabbi útlevéllel való ellátása - a szülés után egy hónappal mennek ki Peruba (ahol ugye már nincs magyar nagykövetség se).
Az Enklawába végül hatan mentünk tovább - 1 chilei, 2 kolumbiai, 1 olasz, 1 libanoni és 1 magyar. Kincék ekkor már jó ideje ott voltak (hívogatott is rendesen hogy hol vagyok már :)), barátnői közül ekkorra már csak Mariana (UKR - amikor a latinok megtudták hogy a 2005-ös Miss Ukraine szépségverseny második helyezettje is ott bulizik az Enklawában, még magasabbra ugrott a motivációs szintjük :))) tartott ki. Kb 1/2 2-ig maradtunk Kinccel - többnyire jól éreztük magunkat, bár a végére megint vitába bonyolódtunk egymás zenei ízlésének szokványos oltogatása után, ami némi bedurcázással végződött. Szerencsére Kincnél az ilyesmi az alkohol hatásának elmúltával párhuzamosan többnyire szintén elmúlik, most is így állt a helyzet. :)

2-re voltam ágyban, ma meg ugye 7-kor kelés, oh yeah... :)))

Immár 2 napja újra itthon vagyok.

A hivatalban szokás szerint feltorlódott kissé a meló, de nem olyan nagyon, mint általában - hétfőn egy nap alatt sikerült nagyjából mindenben utolérni magam.
Ebben benne volt mondjuk az is, hogy pont hétfőtől egy hónapig egy csinos gyakornoklány is ténykedik a kövin, ráadásul úgy alakult, hogy pont nálam kezd ezen a héten (Kati most még szabin van). Tegnap rábíztam néhány felterjesztést meg egy faxot (amíg odavoltam 2 magyart is őrizetbe vettek, amiről haza kell jelenteni), ma pedig megcsinált nekem egy nagyobbacska anyaggyűjtést és leirattárazta az első negyedévi aktákat. Főnyeremény tud lenni egy ilyen gyakornok... :)

Délután aztán voltunk Kinccel vásárolni (gyalog), és kissé pipa voltam, mert a sorban, ahol álltam a pénztárhoz (miközben Kinc "addigis" a kozmetikai osztályon bolyongott :) előttem egy nő leállt balhézni, mert egy  árucikk 4 arannyal többe került, mint ami ki volt írva a polcon. Az ügy tisztázása - jó lengyel módon, a környéken sorba állókat is bevonó nagy össznépi veszekedéssel - mintegy 20 percbe telt. Mire odarángattam Kincet és beállítottam egy másik sorba, aztán átmentem én is oda, végül elindult a sor - csak hogy aztán, amikor a számláért az ügyfélszolgálatra mentem, ki kelljen várnom még egy fél órában, amíg ugyanaz a nő reklamál és kártérítést követel (végül meg is kapta amúgy). Ezek után pedig még egy jó 20 percet álltunk sorba a postán, úgyhogy a végén épphogy eljutottam edzésre. Szerencse, hogy odafelé menet szigorúan felléptem, és nem engedtem hogy Kinc "körülnézzen" egy cipőboltban, ahol "tök nagy kedvezmények" voltak épp, mert akkor tutira még az edzésről is elkéstem volna.

Az edzésen pedig Monika újfent meghajtott minket elég rendesen, de úgy látszik ez a másfél hetes szünet nem viselt meg olyan nagyon - nem is lett semmi izomlázam. A harcok is elég jól mentek, bár bíráskodás nélkül sokszor elég nehéz eldönteni, hogy ki kit talált el, de úgy éreztem nem ment rosszul.

Szóval, újra itthon, jönnek a dolgos hétköznapok...

Eltelt a kemény másfél hét szabim, délután megyek vissza haza.
Intenzíven kihasználtam a lehetőségeket: tegnap egész nap pakolásztam a régi szobámban, festés lesz májusban, le kellett rámoljam és be kellett dobozoljam az összes könyvemet, és egyáltalán mindent, ami a felszínen volt. :s Délután itt volt Gúnár, este pedig hugomékkal elmentünk Catanozni a csapatból a régebbi rókákkal: Mini+Réka, Jam+Juli, Feri, Kat, Andus és mi, mai idő szerint hajnali 2-ig toltuk, a 6 fős kiegészített alap-Catannal. Hugom elrángatta a Mátét is, hogy ne csak üljen otthon... A végén Jam nyomott le minket. :)

Ez azért hiányzik nekem otthonról: az ilyen társasjáték-partik a barátokkal. Kinccel kettesben azért nem ugyanaz... És utoljára ilyen akkor volt, amikor az Ágiék jöttek anno hozzám Catanozni, vagy amikor hugomékkal játszottunk. És most ugye Kinc se lesz pár hónapig... Túlélésre kell berendezkednem :)

Már megérkezésemkor szólt anyukám, hogy Gúnár barátunk (egykori oszlopos cserkész őrstagom) egy ideje itthon tartózkodik, és üzeni, hogy keressem majd meg, annál is inkább, hogy a héten lesz egy általa rendezett darab előadása valahol Pesten. Így aztán pár napja fel is hívtam a Gúnárt, aki személyesen is meghívott a darabra. Ma este el is mentünk húgommal és Renével, megnézni Gúnár "művét" :).

Lars Norén: Éjszaka a nappal anyja, Berzsenyi-Bellaagh Ádám rendezésében.

Voltunk tegnap Renével - szokás szerint - locsolkodni a csapattal, mint ahogy minden évben, amikor itthon vagyunk Húsvétkor. Idén mondjuk a sokéves átlagnál kevésbé voltunk drasztikusak, tekintettel az időjárási viszonyokra (vagyis a csikorgó hidegre), de azért így is jó buli volt. Reggel 8-an indultunk el 2 kocsival, később még páran csatlakoztak.
Egy kiscserkészlánynál kezdtünk Csillaghegyen (rommá áztatva), majd folytattuk Bálesz barátnőjével, aki először esett áldozatunkul, meghatóan naivan jött ki a ház elé amikor kihívtuk. Mondanom sem kell, szintén ronggyá áztattuk.
Következő áldozatunk Jedit volt, akivel a locsolások történetében először odáig elmentünk, hogy - írd és mondd - meleg vízzel locsoltuk meg. A bolt tulajdonosa ugyanis, ahova bekéredzkedtünk vizet vételezni, humanista volt - amikor megtudta milyen célra igényeljük a vizet, meleggel töltötte fel a vödreinket. Jeditet természetesen eláztattuk, Jam - akivel az utcán találkoztunk - segített elintézni a húgát. :)
A következő helyszínen, Rakovszkyéknál, elvileg az egész Kaktusz őrs várta volna testületileg a locsolást. Behibáztak, mert előbb értünk oda: először szétáztattuk a 3 nővért helyben, majd némi várakozás után a többi 3 csajt is, akik később futottak be. Itt már némi ellenállás is mutatkozott, amikor távozni készültünk, az emeleti ablakból indítottak ellentámadást. Balszerencsémre épp én léptem ki elsőnek a házból, és épp a vödröket rendezgettem, amikor becsapódott az első adag víz - szerencsére nem céloztak jól, mellém öntötték, és csak a kabátom széle és az egyik nadrágszáram oldala lett vizes. Mondjuk ennek se örültem annyira, ugyanis nem hoztam haza magammal a teljes nadrágkészletemet, így a pótlás némi nehézségekbe ütközött volna, ha a ruházatom komolyabb háborús sérüléseket szenved. Szerencsére erre nem került sor.
A folytatáshoz Budakalászra mentünk ki, ahol szintén egy egész őrs várt minket. (A sárkányfüvek, vagyis a legfiatalabb kiscsajszik.) Mivel problémánk volt a vízzel (Budakalászon az összes közkút zárva volt), észrevettek minket, amikor még a vízzel vacakoltunk (Keke autós szerszámkészletével bírtunk végül működésre egy közkutat). Bár a csajszik már számítottak ránk, nem készültek ellentámadással, csak a kertben próbáltak elbújni, természetesen hamar megtaláltuk őket - a folytatást a kedves olvasók fantáziájára bízom. (Rommá :)))
Az utolsó fejezet aztán - a még kitartó kemény maggal - nálunk következett, itt a húgom volt az áldozat. Sajna nem tudtunk teletankolni (csak a fal melletti kis csap működött, de nem volt rajta slag), de így is ronggyá áztattuk - én a terasz felől mentem elé, mire azt hitte mindenki onnan jön, és kirohant az első ajtón, egyenest a többiek vödrei elé (én meg kizártam közben :))
Ugyan Bogschéknál, Badacsonyiéknál és a többi régi csatahelyen ezúttal nem jártunk, de azért így is megvolt egy lightosabb harc-fíling. Persze a fiatal generációnak még tanulni kell kicsit. :)

Este elmentünk még Renével meglocsolni Kincet és kedves családját :). Kinc már hónapok óta, amióta ez az egész felmerült, végig azon parázott, hogy ugye nem fogjuk őt hideg vízzel, vödörrel lelocsolni, mert az milyen gáz. Ennek fényében kevésbé brutális fegyverzetet vonultattunk fel: én a szokványos lövésre kalibrált virágspriccelőt, René pedig egy flakont vett magához a mai végső csatára. (És természetesen kölnit is, mint eddig is mindenhol.)
Kinc már egyből a kertben megkapta a magáét, amikor kijött kaput nyitni. René a teljes flakont ráküldte, az én spricnim szerencsére precíziós és takarékos céllövészetet is lehetővé tesz, így maradt munícióm a hugicákra is. :) A két hős kutya, akiktől némileg tartottunk, végül az első spriccentésemre visszavonulót fújt: Morti vinnyogva bekushadt a kutyaóljába, Pocok pedig (aki Kinc előzetes tájékoztatása szerint abszolút nem fél a víztől) a kert távoli végébe vonult vissza. A terep szabad volt - én pedig nagy élvezettel kergettem körbe a kertben a visítva menekülő Julcsit a spriccelővel :))))). Vajon mi lett volna, ha ezt a csajt a fiúkkal együtt kapjuk el? (Költői a kérdés :))
Kincéknél végül kissé tovább maradtunk, amíg megkíséreltem helyreállítani az ügyesen átállított képernyőfelbontást a számítógépükön, persze vakon, mert az általuk beállított felbontást a monitor nem volt hajlandó produkálni. Sajna nem jártunk sikerrel. De René közben jól eldumált Kinc papájával angolul. A sütik pedig nagyon finomak voltak, és a tojások is mívesek. :)

Szóval, Húsvéthétfő-projekt idén is sikerrel abszolválva. És saját veszteség nélkül. :)

Előrebocsátom: most hogy itthon vagyok, és innen írogatok, megváltozott a viszonyítási rendszerem. Az itthon és otthon kategóriák ugyebár helyzetfüggően relatívak, ennek megfelelően változik a jelentéstartamuk. Szóval ebben a postban (és még talán néhány következőben) az itthon és az otthon fogalma megcserélődik.

Szóval tegnapelőtt este elhagytam Varsót - az elsők közt, akik menetrendszerű járat utasaiként a fű alatt megnyitott új terminált vették igénybe. A terminál nagyon szép és abszolút világszínvonalú - lesz, ha majd minden működik már. Egyébként Mariusz múltkori bennfentes információi annyiban nem voltak helytállóak, hogy az utashidak működtek már elvileg, így buszozás nem volt. Viszont az egyórás késést annak köszönhettük nagyrészt, hogy a mi konkrét utashidunk csak elvileg működött. Illetve részben - mert kitolni még ki tudták a géphez, az utasok ki és be is szálltak rendesen. De aztán, amikor a gép már indult volna, sehogy se sikerült visszahúzni. Kb. fél óra ácsorgás után mondta be nekünk a parancsnok, hogy jelenleg az utashidakat kivitelező cég emberére várunk, aki majd idejön megoldani a problémát (a személyzet nem tudta, hogyan kell ilyen vészhelyzet esetén kézi erővel visszahúzni a hidat). Remek... Amikor szabadultunk végül, akkor hozzájött még mindehhez egy negyedórányi várakozás a felszállási engedélyre, úgyhogy összességében egy óra késéssel landoltam Budapesten.

Két dolog itthon sajnos azonnal feltűnik a magamfajta hazatérő expatnak: rossz a hangulat és drágaság van. Mindenki panaszkodik (a család szerencsére csak óvatosan, mert már a múltkor volt ebből vitám velük - ha már hazajövök, nem biztos hogy csak a végtelen panaszáradatot szeretném hallani, aminek a jogosságát amúgy abszolút nem vonom kétségbe). Aztán tegnap Kinccel a Cserfalvinál egy tucat pogácsáért meg két fagyiért kb. másfélszer annyit fizettünk, mint amennyibe ez Varsóban került volna. Az ember a bőrén érzi mindazt, amiről a médiában olvas, csak épp a másik oldalról.

Most befejezem (nemsoká jön Kinc :)), de majd folytatom még a "Magyarországi Impressziók" leírását - szerencsére a nettel nincs gond.

Nem bírtam ki, mert ez akkora gáz...

Egyrészt, hogy Varsóban ma, 2008. március 18-án hóvihar lehet, de ennél is inkább az, amit Kaczyński elnök elkövetett tegnapi televíziós szózatában.

Nah emberek, holnap (ma) megyek haza az ünnepekre.
Hogy ott mennyire fogok blogolgatni azt nem tudom, de nem leszek teljesen elszakadva a civilizációtól, mint Egyiptomban :), úgyhogy lehet, hogy még írogatni is fogok, ha történik valami érdemleges.

Ma még 3 dolgot kívántam megosztani veletek:

1) Olvastam egy cikket az otthoni helyzetről, speciel a Hírszerzőn, de ez mindegy, lehetett volna akárhol, a tartalom a lényeg, ami nagyon szívemből szólt. A cikket megtaláljátok itt. Ajánlom mindenkinek - így kell jó keményen lehúzni az összes suttyó politikust, jobbszéltől balszélig, az egész kétszínű bagázst. :)))

2) Reggel a reptéren indítottam, ahol a határőrök kötözködtek velem amikor átmentem a biztonsági ellenőrzésen, hogy vegyem le az övem. Ilyet még nem pipált a világ. Hiába lengettem a reptéri belépőmet és a diplomata igazolványt, még arra sem voltak hajlandók, hogy kézi készülékkel vizsgáljanak meg. Ki kellett fűzzem az övem meg vissza, különben nem engedtek volna be. A toplákok. Közben meg lenn várt rám a kocsival a Malév-képviselő, a gépen meg a futárposta...
Amúgy az új terminál röpke másfél év csúszással és röpke 12 nappal a monstre nemzetközi beégés (schengeni légi határnyitás) előtt csendben megnyitott. Egyenlőre még csak chartereket fogad, elvileg holnaptól már menetrendszerű járatokat is. Semmi megnyitó, semmi csinnadratta - talán jobb is, az utasok lehet hogy megvertek volna akármilyen minisztert, aki ennek a megnyitójára jött volna ki fényezni magát.
Több más dolog mellett az utashidak sem működnek még, mert - Mariusz bennfentes információi szerint - az illetékes alvállalkozó, amikor a késés miatt szerződést bontottak a fővállalkozóval, annak utasítására szintén kivonult - a technikai dokumentációval együtt. Anélkül pedig ugye nem lehet üzembe helyezni az utashidakat. Maradnak a lépcsők és a buszozás, mint a múlt században - beláthatatlan ideig. Bravó, fiúk. Polak potrafi...

3) Ma az edzésen párbajtőr-házicsapatversenyt csináltunk. 2x3 fő. A beosztás szerint a nemzetközi (Karolina [CZE], Tadek [POL] és én [HUN]) és a lengyel (Wojtek, Beata, Iza - mindhárman [POL]) csapat mérkőzött meg, 45 pontig, 5 pontos menetekkel, mindenki mindenki ellen.
Én az első csörtémet hoztam Iza ellen 5:1-re, a másodikat ugyanennyire elvesztettem Wojtek ellen. A harmadik csörtém az egész verseny utolsó csörtéje volt Beata ellen, és az elején 32:40 volt az állás a lengyeleknek. A vége 45:42 lett nekünk. Eszerint az utolsó csörtét 13:2-re hoztam. Mielőtt azt hinnétek: egyáltalán nem vagyok büszke magamra - ez egy mészárszék volt. A klubnak ugyanis nem volt elég standard és mini párbajtőre, ezért voltak csörték, ahol az egyik fél előnyben volt, mert hosszabb volt a fegyvere. Az ilyen csörték száma kiegyenlített volt - de épp itt az utolsóban én hosszú fegyverrel harcoltam, szegény Beata pedig röviddel. Innentől pedig esélye sem volt. Nem tetszett ez nekem, ajánlottam is Monikának hogy cserélek vele. Nem, így méltányos, előtte fordítva volt, és úgyis nagy külömbséggel vezetnek. Hát jó. Lemészároltam, pedig sajnáltam szegényt nagyon, a végén még bocsánatot is kértem. :s

Na ennyi mára (illetve tegnapra), mindenkinek boldog húsvéti ünnepeket, ha addig már nem írnék!!!

Today after work (and about 80 bloody visas) I went to the reception of the Irish Embassy organized for st. Patrick's day, which is their national holiday.
The reception was as usual, including a speech by their minister of education who is just in Warsaw, with food (they had really very good hot sausages, but the rest was quite average in my view :), live piano music etc.

But the main reason why I'm writing this post and why I'm writing it in English, is that I just knew that another of my friends was leaving Poland. Jane, the Irish consul goes home on the 28th of March. And that's really bad to lose Jane - she's one of the nicest girls in our consular corps. She's that kind of typical Irish who can't be confused with any other nationality: a small and definitively veeeeery redheaded :), blue-eyed, always-smiling girl. She was always jolly and helpful, both at professional meetings and at parties. Of course we were not really close friends, this was rather that kind of diplomatic friendship - meeting a lot, chatting a lot, laughing a lot, sometimes even working together :). (Once I even had an interesting discussion with her about the Irish national identity in my car, when I gave her a drive after a Dips Club meeting.) So in a way she was part of my life, as all the others - we're all part of each other's life. As we diplomats mostly leave our really close friends and families far away, these diplomatic friendships gain importance.
And she's leaving now, and I won't even be able to be at her farewell party (sure she'll have one), because I go home tomorrow and when I come back, she'll be already gone.

(Sigh.)

Farewell Jane, I'll remember You!
Have a nice trip home and a nice rest of Your life! :)


PS. If any Irish people would accidentally read this - Happy st. Patrick's day to You all! :)

Byłem dziś wieczorem w naszym kościele - na mszy z udziałem metropolity warszawskiego, arcybiskupa Kazimierza Nycza. Kościół oczywiście pękał w szwach - ksiądz proboszcz poszedł na pewne, i w tą niedzielę była tylko ta jedna msza wieczorna, nie dwie jak zwykle. :)
Arcybiskup odwiedził nas, aby uroczyście poświęcić nowy krzyż z korpusem, wraz ze stojącą pod nim figurą Marii bolesnej, w prezbyterium kościoła. Całą tą instalację, jako "upiększenie Domu Bożego", nasz proboszcz planował i przygotowywał od lat, a parafianie składali się na nią od dawna. Swoją drogą zresztą ja te grube dziesiątki tysięcy, które na to poszły, zamiast na włoskich artystów rzeźbiarzy, nie wiem skąd sprowadzony specjalny marmur, drewno hebanowe i całą resztę, raczej bym przekazał na dom dziecka albo na Caritas, widocznie nie jestem dość dojrzałym chrześcianinem i ulegam społecznej demagogii. :) (Poprzedni prosty drewniany krzyż bardziej mi się też podobał.)

Ale nie o tym chciałem głównie pisać, tylko o abp. Nyczu. Ponieważ zrobił na mnie bardzo dobre wrażenie. Z racji pełnionej tu w Polsce funkcji kilkakrotnie spotkałem się z jego poprzednikiem w fotelu (na tronie?) metropolity, abp. Glempem. Jest on bardzo miłym starszym panem, jowialnym i pogodnym, ale charyzmą czy talentem retorycznym raczej nie powala. (Zresztą zrozumiałe - w jego czasach na nominację musiały się jeszcze zgodzić komunistyczne władze państwowe, które na pewno bardzo uważały, żeby przypadkiem nie wyrazić zgody na kogoś za dobrego.)
Natomiast abp. Nycz to inna bajka. Kazanie wygłosił dobre i krótkie, inteligentne i otwarte. I w ogóle sprawił wrażenie człowieka bardzo otwartego, nie takiego staromodnego dostojnika kościelnego stojącego zawsze na piedestalu. Sądzę, że Kościół potrzebuje właśnie takich ludzi na stanowiskach, teraz w XXI stuleciu.

I fajnie było zaobserwować, że ludzie obok mnie na balkonie nagrywali mszę kamerami wideo. Na Węgrzech to się robi na koncertach. :)

Sajna azt amit a címben írtam, manapság a magyar nemzeti ünnepek alkalmából már szinte csak külföldön lehet elmondani... Tragédia, épp most olvastam a weben, hogy mi történik otthon.
Mindenesetre itthon :), tényleg szép ünnepünk volt.
A megemlékezés idén is hagyományosan Varsó-Bemowo ("Bemváros" - a honlapon ott a rendezvényre mutató link) kerületével és a Kulturális Intézettel közös szervezés volt, helyileg is Bemowoban, a polgármesteri hivatal előtti Bem-szobornál és a gyönyörű nagy kultúrházban került rá sor.
Az ünnep kulturális sztárvendége a Ghymes együttes volt, akiket az Intézet egy kisebb koncertkörútra hozott ki Lengyelországba. Ma Varsóban kétszer léptek fel, egyszer 1/2 2-kor az itteni magyaroknak és magyarbarátoknak (többek közt a magyar szakos hallgatóknak és az Intézet "kapcsolatainak"), később pedig 5-kor a hivatalos megemlékezésre meghívott vendégeknek. A kettő közt volt a hivatalos megemlékezés.
Én az első koncertről kissé elkéstem a dugók miatt, és jellemző módon útközben vagy 5-en telefonáltak rám varsói magyarok, hogy nem találják a kultúrházat. Az ugyanis - Molnár Feri találó megfogalmazása szerint "tipikus lengyel vaslogikával" - a Górczewska 201 számot viseli, valójában azonban a Górczewskáról nem is látszik, egy oldalutcában van kb. 100 méterre a saroktól. Végül mire odaértem már ment a koncert, és a terem is félig-meddig tele volt (állítólag az elején kongott - ja persze, senki se talált oda időben).
A koncert pedig fantasztikusan jó volt. Iszonyat sajnálhatja mindenki aki nem jött el - ha már itt van valaki Varsóban, és lehetősége van eljönni ingyenesen egy Ghymes-koncertre (otthon egy ingyenes Ghymes-koncert azért eléggé ritka alkalom lenne), akkor tényleg érthetetlen, miért hagyná ki bárki is.
A koncert után a fiatal magyarok elég népes delegációjával (köztük a "friss hússal", 3 Erasmus-ösztöndíjas csajszival Bp-ről :)) átsétáltunk a városháza elé, ahol osztogaták a követségen a lányok által 3 napig sorozatgyártott kokárdákat. Mindenki tűzött fel kokárdát, a lengyelek is, és az összes magyarok is, nagyrészük már eleve kokárdával érkezett - otthon lehet hogy nem tették volna. Az erasmusos csajok jópofa filctollal színezett kis papírkokárdákat készítettek maguknak.
A téren katonai és cserkész díszsorfal, zászlók és több száz ember jelenlétében először eljátszották a 2 himnuszt (a hátam mögött ott énekeltek mind a magyarok - otthon lehet hogy ezt sem tették volna), elhangzott egy rövid köszöntő, majd a hosszú tömött sorokban felvonuló 50 körüli számú delegáció lerakta a koszorúkat Bem szobra elé. A minisztériumok, egy rakat önkormányzati testület, a főpolgármester asszony helyettese, a vajda helyettese, mindenféle állami és egyenruhás szervek képviselői, és rengeteg civil szervezet koszorúzott. Szerintem ilyen csak Lengyelországban van, hogy egy magyar nemzeti ünnepet a helyiek ilyen szinten megünnepeljenek. Természetesen a főnök is koszorúzott a nagykövetség nevében, a testvérváros Óbuda népes delegációja, az Intézet, és a Magyar Egyesület is.
A folytatásra visszamentünk a kultúrházba, ahol először nagykövet úr mondott beszédet (életében először lengyelül, jókat mondott, és csak kicsit volt oroszos akcentusa :)), utána a helyi polgármester (szintén jókat és röviden), majd az óbudai alpolgármester (aki sajnos hosszan, unalmasan, és gyenge fordítással - emellett kb minden mondatban elhangzott a polgár, polgárság, polgárosodás szó - találjátok ki milyen pártállású az ürge :))). Ha az ember beszédét idegen nyelvre fordítják, az minimum kétszer olyan hosszú lesz - ezt az aranyszabályt az alpolgármester úr sajnos nem ismerte fel. :s
A beszédek után pedig újra a Ghymes - bár nagyrészt ugyanazt játszották, nem bántam meg, mert egyrészt így hallottam azt is, amit az előző koncerten lekéstem, másrészt annyira jók voltak, hogy szívesen meghallgattam még egyszer azt is, amit már hallottam egyszer korábban. Ráadásul a végén egy számmal többet játszottak. Ezen a második koncerten jobban tele volt a terem, de úgy láttam a lelkesedés többet számít, mert az elsőn sokkal jobb volt a hangulat (a fiatalok csápoltak, tapsoltak, fütyültek - ez az esti koncert sok merev hivatalos díszvendégétől aligha volt elvárható).
A végén fogadás következett, amit elég idióta módon úgy szerveztek, hogy a terembe nyíló ajtó mellé tették közvetlenül a büféasztalt, így az ott kajáért sorba álló emberek pillanatok alatt eltorlaszolták a bejáratot, és emiatt kint perceken belül gigantikus, gomolygó tömeg keletkezett, a szokványos tülekedéssel és könyökléssel. Ha kajáról van szó, az emberek valahogy egy pillanat alatt levetkőzik az évszázados standardok szerinti kulturáltságot és udvariasságot, és éhes farkascsordává válnak, amely akár egymást letaposva, egymás tetemén át is nyomul töretlenül a kaja irányába. Meglett, sokszor idős, diplomás, művelt, fontos emberek, diplomaták is, úgy tülekednek ilyenkor, mint a rossz kisiskolások a sulis menzán ebéd előtt. Szánalom.
A kaja viszont jó volt (hideg és meleg is), és csak kevés ismerős vagy ismeretlen akaszkodott rám, úgyhogy el is tudtam szakadni és haza is tudtam indulni időben, Szabolccsal együtt, aki tőlem 5 percnyire lakik Stegnyben, úgyhogy hazahoztam.

Hé, ti ott otthon! Valahogy így kéne ünnepelni, nem acsarogva és verekedve! Méltósággal, kulturáltan, és együtt, minden magyar. Olyan kár, hogy ez ma csak külföldön lehetséges, és még ott se mindenhol...

Ui. Szabolcs videóit a koszorúzásról megtaláljátok itt és itt.

Ma este - a megbeszélteknek megfelelően - ismét moziban voltunk Kinccel.
Jelentem, nem aludtam el, sőt tetszett a film, ami nyilván nagyban köszönhető annak, hogy egy hangsúlyosan európai, cseh filmet néztünk meg.
"Butelki zwrotne" ("Vratné lahve", magyarul azt hiszem "Üvegvisszaváltó" néven futott).

A lengyel internetező társadalom idegeit legújabban Jarosław Kaczyński exminiszterelnök, jelenleg kissé frusztrált ellenzéki pártelnök minapi kijelentése borzolja. A miniszterelnök úr azt találta mondani, egy az internetes szavazással kapcsolatos parlamenti előterjesztést kommentálva, hogy az internetes szavazás nem lenne helyes, ugyanis a választások emelkedettsége nem fér össze azzal, hogy "az interneten pornófilmeket nézegető és mellé sört vedelő" net-polgárok ezen tevékenység közben döntsenek az ország sorsáról, néhány klikkeléssel. Amikor ezt a a minősítést az internetes társadalom nevében online újságok, bloggerek és fórumozók kifogásolni kezdték, rátett még egy lapáttal: egy sajtótájékoztatón megosztotta az újságírókkal azt az élményét, amikor egyszer az UW (Varsói Egyetem) könyvtárának számítógép-termében járva kíváncsiságból körbenézett, hogy vajon mit böngésznek a hálón az egyetemisták, és "túlnyomó többségük képernyőjén olyan tartalmat látott, amit most inkább nem szeretne kifejteni". (Vagyis pornót - ami nyilvánvalóan abszurd.)

Az egészről az jutott eszembe, milyen könnyen lejárathatja magát egy politikus, ha valami olyan témáról osztja az észt, amiről se halványlila, se egyéb színű gőze sincsen. Vagy rosszabb esetben (mint jelenleg), amiről csak ordas nagy előítéletei vannak. Kaczyński abszolút ahhoz a generációhoz tartozik, amely nagyrészt a számítástechnika egészét gyanakvással vegyes bizalmatlansággal és ennek megfelelő távolságtartással kezeli, mindez az ő esetében még megfejelődött egy adag fundamentalista keresztény körökben divatos maszlaggal, amely szerint az Internet a bűn fészke, a Sátán találmánya, ahol mást se lehet találni, mint pornográfiát. És természetesen büszke rá, hogy az Internetet sose használta és nem is fogja. Ezzel együtt is nyilatkozik róla, mi több kinyilatkoztat, észt oszt, igét hint. És ezzel nagy nyilvánosság előtt és folytatólagosan, csörgőssipkás bohócot csinál magából.
Mindezt a Kaczyńskival szemben egyébként nagyrészt valóban nem túl baráti média azonnali hatállyal felhasználta arra, hogy a miniszterelnök úrból minél nagyobb bolondot csináljon.

Az egészről amúgy eszembe jutott az a némiképp analóg helyzet, amiről egyébként a főnökkel is beszélgettünk a kocsiban tegnap, amikor otthon a politikusok kivonulnak lazulni és spontán vegyülni a fiatalokkal a Szigetre. Hát az valami katasztrofálisan szánalmas, amikor egy miniszter (vagy pláne egy miniszterelnök) próbál - fotósok hadával és kamerákkal körbevéve, mert anélkül ugye oda a propagandahatás - erőltetetten jópofizni, pólót cserélni, vegyülni, sörözni, beszélgetni a fiatalokkal. A politikus nem látja hogy ez mekkora gáz, csak érzi a sürgetést, hogy neki most aztán jaj de nagyon javítania kell az imidzsét a fiatalok körében. A fiatalok meg állnak, néznek, és jobb esetben röhögnek, rosszabb esetben hányingerük lesz az egésztől. Abszolút kontraproduktivitás.

Tisztelt politikusok (főleg az '50-en túliak), csendesen javaslom, hogy azokat a generációkat, akik abszolút más világban élnek mint Önök, tessék inkább békén hagyni. Úgy elképzelhető, hogy még egy páran közülük szavazni is fognak Önökre...

Ma Łódźban voltam "kiküldetésben" a főnökkel, egy újabb iskolai ünnepség volt az apropó. Az ottani Bem nevét viselő gimnáziumban a magyar forradalom ünnepének környékén kerül sor minden évben az iskola ünnepére, amit idén - tekintettel 1848 kerek 160. évfordulójára - kopjafaavatás koronázott az iskola előtt. A 2 kopjafát erdélyi népművész készítette, és erdélyi (szilágysomlyói) magyar cserkészek ajándékaként került Łódźba.
Az akció amúgy nem a suliban kezdődött, hanem egy erdőben, ugyanis - szintén az évfordulóra tekintettel - a helyi lengyel-magyar baráti társaság szervezett a łódźi iskoláknak egy '48-as témájú akadályversenyt. A dolognak volt némi cserkész beütése - a társaság fáradhatatlan elnök asszonya egykor cserkészvezető volt, a szervezésbe pedig bevonták az amúgy kiterjedt magyar kapcsolatokkal rendelkező XIII. ŁDH "Stalowa Trzynastka im. Bema"-t, vagyis a Bemről nevezett łódźi "acél 13-as" cserkészcsapatot (így aztán egyből találkoztam pár cserkészismerőssel is - a 13-asokkal évek óta jóban vagyok).
Kicsit vicces volt ahogy a nagykövettel öltönyben-nyakkendőben kiszálltunk a diplomáciai Merciből az erdei sáros-avaros földútra, szemerkélő esőben, mindegy, a diplomatának mindenre fel kell készülni. :)
Az erdőbe alapjában véve azért jöttünk ki, hogy az akadályverseny győzteseinek a nagykövet adhassa át a díjakat, ami meg is történt, de emellett a főnököt természetesen letámadták, hogy amúgy csípőből impróban szóljon pár szót a gyerkőcökhöz, engem meg, hogy mindezt szinkrontolmácsoljam lengyelre. Mindketten nagyon szeretjük az ilyesmit, mondanom sem kell, de szerencsére megbirkóztunk vele. A főnök ráadásul jókat is mondott, és megfelelően rövid időtartamban. A végére pedig még kaptunk egy-egy tányér "grochówka"-t (vagyis lengyel kolbászos sárgaborsó-levest, amit a résztvevőknek főztek és finom volt).

Az erdőből először a tb-konzul úrhoz mentünk ebédelni, majd onnan mentünk a suliba, ahol a szokásos magyar vonatkozású iskolai dekor fogadott: kiállítás Bemről és Petőfiről, lengyel és magyar nemzeti színekkel és kétnyelvű (magyarul csak kevés hibával ellátott :) feliratokkal borított tornaterem. Az ünnepség elején magyar és lengyel himnusz. Nem hiszem, hogy ilyesmi bárhol máshol a világban előfordulna, mindig erre gondolok amikor ilyen lengyel iskolai ünnepeken vagyok.
A főnök itt is elmondta kb. az előző beszédét (fordításommal), később pedig kimentünk a suli elé felavatni a két erdélyi kopjafát, a főnök vágta át a szalagot. A 2 helyi TV-állomás, ami kivonult az eseményre, akkora érdeklődést tanúsított a kopjafák iránt, hogy egyből mikrofonvégre kapták ezügyben a főnököt (újabb tolmácsolás), majd az egyik a végén engem is, a kopjafák részletei ügyében (még jó hogy a jó cserkész kicsit ért hozzájuk :)). Az interjúk után viszont (fél 4 felé) visszaindultunk, mert a főnöknek elvileg még volt valami dolga este, így a sulis ünnepség "művészeti részét" kihagytuk. Olyan nagyon nem sírtam miatta. :)
Végül hazaértem 1/2 8 felé, úgyhogy még edzésre is eljutottam (tanultam is pár új dolgot végre, ilyen jó ideje nem volt), ez a lehető legjobb forgatókönyv volt :)

Ui. Ezek után még éjjel jó sokáig dumáltam egy régi jóbaráttal msn-en (remélem holnap/ma délután nem alszom majd el a moziban amit Kinccel megbeszéltünk... :s)