Tegnap megkíséreltem hivatali görgőfotelemből a karfára nehezedve álló helyzetbe segíteni magam. Az eredmény kisebbfajta munkahelyi baleset lett: a karfa egy reccsenés kíséretében megadta magát, engem pedig csak egy gyors reflexmozdulat mentett meg attól, hogy rögvest tele arccal lefejeljem az íróasztalt, majd padlót fogjak, útközben magammal rántva egy útlevélolvasót és egy kisebb kupac papírt.
Az íróasztali állólámpám vagy egy hete nem világít. Ha az izzója égett ki, akkor kakukk - valami spéci izzó kell bele, amit állítólag évek óta nem lehet kapni.
Ma reggel megkíséreltem bekapcsolni a várót mutató monitort - sikertelenül. A múltkor említett áramszünetek (mint később kiderült, ugyanaznap munkaidő után még egyszer ugyanúgy elszállt ugyanaz a fázis az épületben) és a szünetmentes táp elfüstölése úgy látszik ennek is betett.
Edek szerint ebben az épületben vagy 20 éve "wszystko się sypie", vagyis - megközelítőleg - minden hullik szét.
A székemet mára megjavították, a lámpa elvileg folyamatban (remélem gyakorlatilag is), de a monitor magas egy hivatalsegédnek. Amíg volt rendszergazda, az ilyesmi is kezelhető volt. De hát a rendszergazdát ugye leépítették, merthogy az informatikai problémákat Pestről hálózatban úgyis meg lehet oldani, akkor meg minek minden nagykövetségre egy ember, aki ért a számítógéphez. Tiszta luxus.
Kívácsian várom, hogy az otthoni informatikus kollégák hogyan keltenek majd életre Pestről a hálózaton keresztül egy minden jel szerint hardware-esen halott monitort.

Esettanulmány:
Itt élő honfitársunk házasságot kíván kötni egy helyi állampolgárral. Rendje módja szerint megkéri a házasságkötési tanúsítványt, mert azt muszáj (anélkül külföldi állampolgárt nem adnak össze helyivel). Ezután megházasodik, és boldogan él feleségével - kemény 2 évig. A házasságot nem anyakönyvezteti, mert azt már csak elvileg muszáj, minek is.
2 év múlva elválik. A válást szintén nem anyakönyvezteti, mert hát a házasság se volt úgyse anyakönyvezve, meg egyébként is csak elvileg muszáj, akkor meg minek.
Újabb egy évre rá aztán újfent meg akar házasodni, és rendje módja szerint bejön házasságkötési tanúsítványért, mert az ugye muszáj, anélkül nem megy.
És ekkor szembesül vele, hogy az összes feleslegesnek látszó adminisztráció nem csak elvileg volt muszáj sajna, hanem gyakorlatilag is. Merthogy amíg nincs lepapírozva az előző házassága, addig bizony nem kap újabb tanúsítványt...
Ha időben ébred, még ez sem lett volna gond. De most (február) esett be ezügyben, úgy, hogy az újabb esküvő időpontja már ki van tűzve - áprilisra.
Márpedig addig egy házasságkötés-anyakönyvezés és egy válás-anyakönyvezés még akkor is nehezen lenne kész, ha a volt első feleség együttműködő magatartást tanúsítana, és bejönne aláírogatni a szükséges papírokat. Jelen esetben erre nem hajlandó. Így viszont a dolog még pár fokkal komplikáltabb - és időigényesebb...
Szóval az áprilisi esküvő alighanem buktás lesz sajna... :s
A tanulságot minden külföldre szakadó vagy vegyesházasságba belevágni szándékozó jelenlegi vagy leendő "expat" kolléga vonja le maga. De tágabb összefüggésben esetleg mindenki találhat benne megfontolni valót...

Valaki a Hivatali Ablak Túloldaláról :)

Ma kissé alacsonyabb fordulatszámra kényszerültünk mindannyian - amint véget ért nálam az ügyfélfogadás, és egy értekezlet a főnöknél, elszállt az áram szinte az egész épületben. A fura az volt, hogy valószínűleg csak egyes fázisok haltak meg, mert voltak helyek (pl. az én irodám is) ahol volt világítás. Viszont a számítógépek és faxok az egész épületben mindenhol leálltak, és nem sokkal később (a telefonközpont telepének lemerülése után) a telefonok is. A szünetmentes tápok csak percekig bírták - az én gépemnél lévő pl. azonnal csattogni, szikrázni és jó büdösen füstölni kezdett, szerintem csak a tápvezeték azonnali kirántása mentette meg a számítógépemet. Épp egy sürgős e-mailt írtam amikor leállt a gép, pár perccel később épp egy beszélgtés közepén halt meg a telefon - remek.
Mint afféle, a modern technika áldásai nélkül életképtelen XXI. századi tisztviselők, azonnal teljesen munkaképtelenekké váltunk. Számítógép, fax, internet és telefon nélkül egyszerűen semmit sem lehetett tenni. Több sürgős ügyben is kellett volna lépnem - szerencsére a mobiltelefonom működött, így nem állt le minden technika, ezért ezt-azt telefonon el tudtam azért így is intézni.
Azok az idők már elmúltak, mikor mindegy volt van-e áram, mert tollal-papírral, leírók által írógépen lekopogva, kézi iktatókönyvekkel, indigóval és analóg telefonvonalakkal működött az államigazgatás - én manapság néha mégis úgy gondolom, akkoriban kevésbé volt minden kiszolgáltatva a külső körülményeknek. Igazi hőskor lehetett. :)
Az áramszolgáltatást végül kb. a munkaidő végére állították helyre, a meló többsége így maradt holnapra...

Este edzésen szintén béna kacsa üzemmódban dolgoztam kissé (valamitől fájt a derekam), Wojtek le is győzött gépen tőrben 15:10-re. Mostanában kevesebben vagyunk edzéseken (a vizsgaidőszak miatt a csajok nem nagyon járnak), csak Wojtek, én és pár abszolút újonc jár, ezért többnyire némi lábmunka és páros gyakorlatozás után Monika elhajt minket Wojtekkel harcolgatni, amíg az újoncokkal foglalkozik. A dolog abszolút nincs ellenünkre, sőt. :) Hétfőn 15:14-re kaptam ki Wojtektől, ma kissé gyengébben ment. Jövő héten majd áttérünk párbajtőrre, és akkor megmutatom neki. :)))

Ma megejtettük Kinccel a másféléves ünneplésünket, a Le Cedre (libanoni) étteremben az aleja Solidarności-n. Király hely, nézzétek meg a honlapon a fényképgalériát! A választék jelentős részét teszik ki a különféle hideg és meleg előételek, mi 6-ot is kipróbáltunk, mielőtt jött a főétel. Minden finom, az adagok elég nagyok, az ár középkategóriás. A desszerteket most nem volt kapacitásunk tesztelni, a borokat sem (kocsival voltam, Kinc pedig szolidarított :)), azokat majd legközelebb.

Kategória: **** (melegen ajánlott) :P

Ostatnio w obydwu moich krajach aż się roi od rozmaitych protestów, strajków i demonstracji, a ja zastanawiam się nad rozbieżnością polskiego i węgierskiego temperamentu pod względem protestów, oraz nad ich rolą w kontekście ogólnospołecznym.
Mianowicie: w Polsce, jeśli chodzi o domaganie się większych zarobków, nie ma żadnych skrupułów. Pielęgniarki, lekarze, nauczyciele, górnicy, celnicy, kolejarze - strajki i demonstracje aż się mnożą. Lekarze wypowiadają umowy, pielęgniarki zostawiają chorych bez opieki, celnicy blokują granice (totalnie kompromitując tym samym Polskę w UE i na Wschodzie), nawet tygodniami i miesiącami, bez jakichkolwiek zahamowań. Pielęgniarki rozbijają obóz na Alejach Ujazdowskich, a górnicy rozbijają centrum Warszawy. Szkoły są zamykane, szpitale ewakuowane (nie raz ewidentnie zagrażając tym życiu i zdrowiu pacjentów) - i wszystko to w imię świętej kasy.
Na Węgrzech jest tego znacznie mniej, a i motywacje jakby były trochę inne. Parę lat temu bym napisał nawet, że na Węgrzech w ogóle nie ma takich masowych demonstracji, niestety to już historia. Ale nawet teraz mogę napisać, że odbywają się one w innych celach - raczej bardziej ogólnych i politycznych. Chodzi albo o sprzeciw wobec kłamstw premiera, albo wobec reformy zdrowotnej, wobec likwidacji linii kolejowych itp., ale raczej nie bezpośrednio o podwyżki. I nie ma mowy o strajku np. w szpitalach, albo w służbach mundurowych, chociaż nie można powiedzieć, że ci ludzie zarabialiby lepiej niż ich polscy koledzy. I nawet te demonstracje są prowadzone jakby rozsądniej - chodzi mi np. o odwołanie ostatnio dwóch demonstracji związkowych w sprawie reformy zdrowotnej. Uznano, że Parlament i tak przegłosuje ustawę - to po co paraliżować kraj, jak i tak nic nie zmienimy? A większość i tych strajków do których doszło, trwało góra kilka dni.
W Polsce natomiast widocznie nikt nie myśli takim tokiem. Jestem pewien, że liderzy związkowi w głębi umysłów dobrze wiedzą, że państwu nie stać na podwojenie zarobków praktycznie całaj sfery publicznej, a jednak nie ustępują. Krótkowidztwo na kwadracie. Mogliby zresztą uświadomić sobie skutki ich ewentualnego sukcesu: na Węgrzech przecież rząd w latach 2002-2004 sam i ochoczo, bez żadnych presji, znacznie podniósł zarobki w sferze publicznej (50% podwyżek dla nauczycieli, służby zdrowia itd. za Medgyessy'ego). Efekty są widoczne dzisiaj: zaciskanie pasa, zwolnienia, likwidacja szpitali, podnoszenie podatków, spowolnienie wzrostu gospodarczego. Chcą tego samego w Polsce? Liderom związkowym byłoby to może nawet na rękę - mieliby znów jakiś powód do organizowania następnych protestów, i dalszego udowadniania własnej niezbędności.
Myślę, że różnica podejścia tkwi w dużej mierze w związkach zawodowych. Węgierskie związki w większości wywodzą się z uległych wobec reżimu związków zawodowych czasów socjalizmu. Niektóre powiązania ich liderów nadal są żywe, zasiadają nawet w Parlamencie z list partyjnych, a związki oficjalnie popierają partie. Dlatego też nie bardzo się prą do protestów wobec "ich" rządów. Zresztą to się właśnie zmienia, i właśnie ostatnio rosną w siłę związki powstałe już po transformacji ustrojowej, a te "stare", dominujące do końca lat '90-tych, wyraźnie słabną. Ale jednak poczynania ich wszystkich cechuje pewna ostrożność w stosunku do władz. Z punktu widzenia ich członków na pewno nie jest to korzystne, przecież w gruncie rzeczy to żadne z nich związki zawodowe. Ale z punktu widzenia całego społeczeństwa sądzę, że to raczej szczęśliwy zbieg okoliczności. Inną sprawą jest, że ostatnie rządy spartaczyły sytuację i bez ich czynnego udziału.
Polskie związki zaś w większości (może za wyjątkiem ZNP) mają swe korzenie raczej w walczących z reżimem środowiskach Solidarności. Odkąd nie mają już bezpośrednych powiązań partyjnych, nic ich już nie wstrzymuje od walenia w aktualny rząd czym się da, i wymagania takich 1500 Złotowych podwyżek. Jeśli im się uda, to mogą na krótką metę dobrze służyć reprezentowanym przez nich ludziom. Ale długoterminowe ogólnospołeczne skutki takiego postępowania są raczej ujemne, szczególnie jeśli władza im ulega.

Oczywiście ja sam również raczej cieszyłbym się, jakny np. u nas w ministerstwie związek zawodowy był bardziej aktywny. Ba, nawet jeśli cokolwiek by zrobił, np. w obronie ludzi wyrzuconych z pracy w trakcie ostatniej "reorganizacji" (czyli cięć) administracji państwowej. Nawet bym się zastanowił nad wstąpieniem. Ale tak nie ma mowy. Bo niestety nasz związek jest reliktem przeszłości: ich główna działalność polega na wydawaniu gazetki, utrzymywaniu biblioteki, organizowaniu klubów, wycieczek i wczasów, zapewnianiu emerytom bonów do stołówki, oraz obdarowywaniu członkiń kwiatami w Międzynarodowy Dzień Kobiet i członków z dziećmi słodyczami na święta. Jeśli trzeba by obronić kogoś przed wyrzuceniem z pracy, to siedzą cicho, i zapewniają w gazetce że oni "zrobili wszystko co w ich mocy", ale niestety nie udało się. (Inaczej szef związku ewentualnie mógłby nie wygrać konkursu na wymarzoną placówkę, a tego nie wolno zaryzykować.) A członkowie za te wszystkie dobrodziejstwa przekazują związkowi 1% ich zarobków miesięcznie. Świetny interes...
Zresztą podobno większość związków w centralnej administracji państwowej działa na takich samych zasadach, chyba także w Polsce.

Jestem świadom, że prężny związek zawodowy działając na moją korzyść, w obecnej sytuacji działałby na dłuższą metę jednak na niekorzyść społeczeństwa - w tym i na moją... Oto klasyczne rozdwojenie umysłu człowieka myślącego globalnie... :)))

Ma vagyunk másfél évesek Kinccel, és már elég rég eldöntöttük, hogy ezt a napot valami módon meg fogjuk ünnepelni. Végül egy gyertyafényes vacsorát terveztünk el valami kellemes étteremben. Közbeszólt az élet: nagykövetünk a mai napra meghívta az összes magyar kollégát + csatolt részeiket az új rezidenciára, egy informális, baráti beszélgetére - klasszikus integráló alkalomra. Sebaj, gondoltuk Kinccel, 3-tól van a parti, elmegyünk, elleszünk valameddig, aztán majd vacsoraidő felé lelépünk, és a továbbiakban kettesben folytatjuk az integrálódást az étteremben. :)
Végül a második lépcső kimaradt, de nem nagyon bántuk.
A rezi nagyon szép helyen van Żoliborzban, a plac Inwalidów közelében - elég közel Tadeusz bácsikám lakásához. Először voltam ott. Szép nagy ház, sok szobával és vagy 7 fürdőszobával, nagy konyhával, kiskerttel, teraszokkal - amilyennek egy rezinek lennie kell.
Az egész röffenés pedig tényleg kellemes és baráti volt, ott volt szinte az összes magyar kolléga és kolléganő. Hamar elment az idő, ráadásul kaja-pia is volt természetesen, ami az éttermi vacsora perspektíváját végképp zárójelbe tette. Végül kb. 8-kor léptünk le, az utolsónak távozó csoporttal. Kifejezetten kellemes volt.

Az egész kapcsán elgondolkodtam azon, hogy a mi kis szakmánkban mennyivel jobban egymásra van utalva egy kollektíva, mint otthon. Egy átlag munkahelyről otthon az ember hazamegy, és egy másik világban van. A családja, a barátai körében. A munkahely világába csak a következő munkanapon tér vissza.
Mi viszont a munkaidő vége után sem lépünk ki innen igazán. Ha délután programunk van, valami fogadás, magyar vonatkozású kulturális program, ünnepség, akármi - ott is találkozunk. A baráti körünk, sokszor szűkebb családunk is többszáz kilométerre van - itt többnyire csak mi vagyunk egymásnak társaságként is. (Leszámítva mondjuk a hozzám hasonló félig helyieket, vagy a régóta és többedszerre visszatérő ősmotorosokat, akik már beszélik a helyi nyelvet, és van itt baráti-ismerősi körük, sokszor családjuk is).
Emiatt aztán nagyságrendekkel fontosabb az, hogy a kollektívában megfelelő hangulat és jó közösség legyen - nem egy kollégától hallottam már rémtörténeteket a rossz légkör miatt hosszú évekig tartó pokoljárássá fajult külszolgálatról.
És mindez hatványozottan igaz a főnök-beosztott viszonyrendszerre: a rossz főnöknél csak az olyan rossz főnök rosszabb, aki az átlagosnál jóval intenzívebben keseríti meg az ember életét, aki elől nincs hova (családi, baráti körbe) "elmenekülni", és aki szinte élet-halál ura a munkahelyen, mivel felettesei több száz vagy ezer kilométerre vannak, és semmi rálátásuk nincs arra, hogyan bánik emberileg a beosztottaival.

Szerencsésnek érzem magam, hogy eleddig csodálatos kollégákkal áldott meg a sors, akikkel munkában és azon kívül egyaránt szívesen vagyok együtt.

Hát mit is mondjak, a ma reggeli kelés nem ment könnyen.
De sajna csak annyi könnyítést engedhettem meg magamnak, hogy 8 helyett 9-re mentem be, mert akkorra már muszáj volt, kezdődött az ügyfélfogadás.
De igazából az ami érdekes volt ma, az a Kutchera-merénylet évfordulója, és a szokásos ünnepség a nagykövetség előtt.

1944 február 1-én az AK (a lengyel ellenálló Honi Hadsereg) "Parasol" csoportja hosszas előkészületek után sikeres merényletet hajtott végre Franz Kutchera varsói Gestapo-főnök ellen, aki kegyetlen módszerekkel, tömeges kivégzésekkel stb. próbálta fenntartani a rendet Varsóban. Az akció résztvevői közül néhányan meghaltak közben, néhányan menekülés közben vesztették életüket (ketten az akkori Kierbedzia hídról a Visztulába ugrottak), többen azonban túlélték a háborút. Egyikük ma is él, és fáradhatatlanul szervezi évente az évfordulós megemlékezéseket.
A merénylet pontos helyén, a követséggel szomszédos egykori jugoszláv, majd szerb nagykövetség előtt emlékmű áll, az ünnepség (beszédekkel és koszorúzásokkal) mindig ott kezdődik. Ezután vonulnak át a résztvevők a követség elé - itt végeztek ugyanis ki a németek a merénylet után elrettentésül több tucat véletlenszerűen összefogdosott varsói lakost. Az emléktábla a követség falán van, ide csak a koszorúkat hozó delegációk jönnek be. A főszervező néni idén már tolószékben érkezett, tavaly - bottal ugyan - de még járt. :( Sajnos van egy olyan érzésem, hogy ilyen ünnepségek csak addig lesznek, amíg ő él és megszervezi...
Az ünnepségen - férje nevében - beszédet mondott és koszorúzott az amerikai nagykövet felesége, voltak katonák, rendőrök, cserkészek, AK-s veteránok, az egyszerű járókelők is sokan megálltak és csatlakoztak. Egyáltalán, sokkal nagyobb volt az érdeklődés, mint egy hasonló "helyi érdekű" rendezvényen Magyarországon lenne.
Mint minden évben, idén is - azon túl hogy beengedtük őket - magunk is felsorakoztunk páran a kollégákkal a kapunál, üdvözöltük a szervezőket, nagykövet úrral megkoszorúztuk a táblát, már előtte tettünk ki mécseseket.
A szervezők - mint minden éveben - megemlítették és megköszönték a magyar nagykövetség közreműködését.
Valahogy így is kell ennek lennie.

(Nawiasem mówiąc, swoją drogą nie rozumiem tylko, dlaczego główna część uroczystości odbywa się w miejscu zastrzelenia Kutchery, a nie w miejscu wymordowania niewinnych warszawiaków. Bo pomnik z tablicą stoi w miejscu śmierci Kutchery, tam składana jest większość kwiatów i zniczy. Do tablicy upamiętniającej niewinną śmierć warszawiaków na ścianie ambasady przychodzi już tylko część uczestników uroczystości, kwiatów też jest zawsze zdecydowanie mniej. A tak w efekcie - chociaż na pewno nieświadomie - jednak czci się miejsce śmierci i "grób" kata, a nie ofiar. A to trochę jednak dziwne...)

Egyébként ma egész nap a tegnapi tureki kirándulás utózöngéivel foglalkoztam, biztos jó nagy lesz majd a telefonszámla. De végül délután 3-ra sikerült elintézni mindent: a roncsban később megtalált tárgyak is átkerültek (faxon átküldött és telefonon lefordított jegyzőkönyv kíséretében) a családhoz, szerencsére előkerültek az EU-s egészségbiztosítási kártyák is, így minden sötét felhő elszállt. Ráadásul a könnyebben sérült sofőr már holnap, a családdal együtt hazamehet.
A körülményekhez képest abszolút happy end.

Délután pedig végre egy jót aludtam (csak Kinc egyetemre szállításával megszakítva), még ha a vívást el is buktam miatta.

És hogy nekem is legyen happy endem: véglegesítésre került az egyiptomi utunk. Február 13-27 közt nélkülöznötök kell majd napi szösszeneteimet itt a blogon... :)

Nem írtam tegnap, és jó okom volt rá.

"Nem úsztam meg.
A végzet ellenállhatatlan erővel közelített felém.
Tudtam: minden hiába.
Eljött az én órám.
Hív a Haza, mennem kell."

Mint ma kiderült, a hétvégi baleset nem az egyetlen és utolsó volt a napokban.
Ma délután (persze mikor máskor, mint munkaidő vége előtt fél órával) jött az értesítés, hogy az A2-n súlyos balesetet szenvedett egy magyar kamion. A két sofőr egyike azonnali alhasi műtétre, a másik agyi tomográfiára került kórházba. Mire eljutottam a kórházig (telefonon), már túl voltak a nehezén, szerencsére rendben vannak. De az ügy körül még mindig nagyon sok a kérdőjel, lehet hogy lesz holnap egy köröm hozzájuk. Mindenesetre a jelentések és az adminisztráció miatt 1/2 6-ig benn voltam.

Egyebekben mit is írjak? Van némi para az egyiptomi út körül, ugyan lefoglaltuk 20-ától, de lehet hogy végül máskor megyünk, Kincnek bezavarnak a vizsgái meg az Erasmus határidői. Remélem kitalálja lassan hogy mikor jó neki. :)

Este pedig edzésen megnyertem mind a 4 csörtémet - csak ez igazából mit sem ér, amikor péntekenként a mélyvízbe kerülök. Na de nem adjuk fel soha, ugyebár... :)

Ma kajak az egész délelőttöm azzal telt el, hogy a tegnapi fuvarozó cégnek ügyintéztem, mint valami céges közvetítő szolgálat. Ha nem bonyolítottam le nekik 15 telefont, akkor egyet se. Ráadásul a céges tag Budapesten folyton újabb ötletekkel és verziókkal állt elő. Javítsák ki a kocsit teljesen / csak tegyék minimálisan menetkésszé, hogy haza tudjon jönni, nagyjavítás majd itthon. A sofőr aludjon a kocsiban / a sofőrnek nézzünk motelt. A kocsit kapcsolják rá az akkutöltőre és éjjelre állítsák ki a parkolóba / a kocsit tartsák benn a szerelőcsarnokban. A sofőr vigyázzon a rakományra 24 órában / a rakományt hagyják a kamerákkal védett telepen. Fizessenek kártyával / fizessenek átutalással. Amikor végre valamit úgy tűnt, hogy megbeszéltem, és visszaszóltam Pestre hogy OK, már mondta is a céges fószer, hogy várjon, közben beszéltem valakivel, mégis jobb lenne úgy, hogy. Legyen szíves mondja meg a szervíznek, hogy mégse így, hanem úgy. A szervíz már szerintem totál hülyének nézett minket.
A végén aztán pipa lettem annyira, hogy megmondtam a tagnak: a konzulátusnak más dolga is van az ő teherautóján kívül, ezt most még elmondom a szervíznek, de - jól figyeljen - ha ez után a negyedik verzió után lesz még egy ötödik is, akkor azt már intézze el maga, úgyhogy jól gondolja meg.
Általában nem vagyok ilyen szókimondó az ügyfelekkel (mondjuk most is diplomatikus voltam azért), de most már muszáj volt. Nem tudom mit gondolnak egyesek, hogy mire való a konzul intézménye - aki a Tisztelt Olvasók közül esetleg nem tudná, annak ezúton mondom: ilysmire nem. :)

Ui. úgy néz ki megyek február végén Egyiptomba. :)))
Ui2: Este edzésen lenyomtam Wojteket kardban. Yeah!!!! :)

Nomármost kezdődött azzal, hogy OK, 10-ig aludtam, és ez még rendben is lett volna, végülis vasárnap van.
Ebédre ma Kinccel együtt hivatalosak voltunk a nagymamájáékhoz Młochówba, ehhez el kellett volna indulni dél körül. 11 után kaptam egy telefont Pestről, a Kossuth Rádióból, hogy nyilatkozzak telefonon a lengyel vámosok sztrájkjával, és ennek kapcsán a határokon kialakult húsz kilométres kamionsorokkal, és a felpaprikázott fuvarozói szervezetek által hétfőre tervezett varsói városblokáddal kapcsolatban. A nagykövet rábólintott, én meg még gyorsan utánanéztem az aktuális helyzetnek az interneten, és vártam - a rádiós csóka délre ígért visszahívást. Természetesen nem hívott, végülis ő rádiós, laza gyerek, én meg biztos egész nap mást se csinálok, csak az ő telefonját várom...
Egy előtt nem sokkal aztán már Kinc nagyon türelmetlen volt, ezért úgy döntöttünk elindulunk - Murphy törvényei alapján a pacáknak amúgy is mindenképp épp akkor kellett hívnia, amikor épp vezetek, bármikor induljunk is el. Murphy viszont végül behibázott, mert a muki épp akkor csörgetett, amikor kimenőben voltunk a házból.
A telefonos nyilatkozatot megejtettem (állítólag az esti krónikában hallhat majd engem a Tisztelt Hallgatóság ma este 10-kor, egy óra múlva kb. :) - a rádió honlapjára az írásos beszámoló már felkerült.
Młochówba végül persze késve értünk el, mert Kincnek közben eszébe jutott, hogy tegnap volt a keresztanyja szülinapja, így még "beugrottunk" a Galeria Mokotówba valami ajándékot venni neki - mindenkinek a fantáziájára bízom, mennyi időt visz el egy nő társaságában "beugrani" egy bevásárlóközpontba, az ünnepek utáni leárazások idején. :))) Meg kell viszont valljam, hogy ezúttal én is találtam magamnak valót, a GRAAL nevű társasjáték-boltba biztos visszatérek még. Kinc azért aránylag hamar kinézett egy gyönyörű virágot (30 PLN) és hozzá egy lila-szürke artie-fartie cserepet (39 PLN), ami számomra kissé elrugaszkodott ár-érték aránynak tűnt (összesen ~5400 HUF), de miután beleegyezett hogy állja a nagy részét, felhagytam az értelmetlen ellenállással. :) Ezután még elcsesztünk 10 percet, amíg a boltos csajszi összeszerencsétlenkedte az áfás számlát, csak hogy megállapítsuk, hogy kitörölhetjük vele - 7,89 PLN volt az áfa-érték, visszatérítés pedig csak 8 PLN-től jár. Na de aztán "gaz do dechy" Młochówba.
Útközben megerősítést nyert a helyiek körében régóta ismert tétel, mely szerint Młochów időjárása speciális korrelációban áll Varsóéval: ha Varsóban szép idő van, Młochówban rossz, ha pedig Varsóban rossz idő van, akkor Młochówban még rosszabb. Ahogy begördültünk az első házak közé, brutál hirtelenséggel eleredt a hó - hamarosan jó nagy pelyhekben, keményen havazott, aminek azért is örültem nagyon, mert a varsói időt alapul véve nem hoztam sapkát. Kinc eközben végig a virág miatt parázott, hogy megfagy szegény, engem úgy látszik nem féltett egyáltalán. :)))
Az ebéd és a műkorcsolya EB gála némiképp szaggatott megtekintése (a hó és az előző napi szélvihar miatt ingadozott kissé az áramellátás) után visszatértünk Varsóba, ahol aztán vacsora után menetrendszerűen újfent beütött a meló: kb. egy órán át tolmácsoltam kihangosított telefonon egy magyar kamionsofőr kihallgatását a Biała Podlaska-i rendőrségnek, aki a nagy hóban, kb. negatív látótávolságnál, frontálisan összecsókolózott egy személykocsival, amivel egy 70 éven felüli lengyel házaspár utazott. A magyar sofőrnek semmi baja nem lett, de az öregeket állítólag lángvágóval szedték ki a kocsiból. Szerencsére nem a magyar tag okozta a balesetet, mert akkor utazhattam volna én is Biała Podlaskába - jelen időjárási viszonyok mellett nem győzök örülni a dolgok szerencsésebb alakulásának. :)
A sofőr "fenyegetése" szerint egyébként ezzel még nem ért véget a napom, mert hívni fog a cége, hogy ugyan szervezzem már meg legyek szíves a kamionja bevontatását egy szervízbe és mihamarabbi kijavítását - ugyanis ők semmilyen idegen nyelven nem beszélnek. Persze, minek is. Arra ott a konzul... :)
Szóval, to be continued. :)

Just a simple consular Sunday :)

Ui. A hét zenei felfedezése nálam, komolyan: Fatima Spar and the Freedom Fries. Szinte mindenem mozdul tőle... :)))

Tegnap kinn voltam Raszynban.
Egy idős magyar honfitársunk él ott lengyel feleségével - 87 éves. Nemrégiben az ottani helyi posta szélnek eresztette a postásokat és megszüntette a kézbesítést - a lakosoknak kell időnként elmenniük a postára, utánanézni, nem kaptak-e valamit. Megjegyzem, ha valami 50 lakosú kis faluról lenne szó, még érthető lenne a helyzet, de Raszyn közvetlen Varsó mellett fekvő nagyközség, olyasmi mint Érd vagy Budaörs Budapest mellett.
Az öregúr érthető módon megijedt, hogy a nyugdíjfolyósításhoz szükséges életbenléti igazolás nyomtatványát nem fogja megkapni, vagy nem időben. Annyira nincs jó karban, hogy ilyenkor télen hetente órákat álljon sorba a posta előtt, hogy nem jött-e neki valami. (A raszyni postán meg a küldemények egy része eleve eltűnik mostanság - állítólag amiért nem jönnek egy héten belül, azt kidobják, mert nincs hol tárolni...) Ilyenkor ugye mit tehet egy idegenbe szakadt magyar - hívja a konzult.
Végül a dolog némiképp bonyolultabb lett mint terveztük - megírtam az öreg nevében a levelet a nyugdíjfolyósítónak, hogy értesítési címként a konzulátusra kéri küldeni a nyomtatványt, mellé ment egy nyilatkozat a konzulátus részéről, hogy beleegyezünk. Minderre hitelesített aláírás, méltányosságból díjmentesen (tényleg nagyon kevés a nyugdíja). És persze nekem kellett hozzá kimennem, hogy aláírja a papírokat, mert ő már nem tud bebumlizni Varsóba.
Ha belegondolok, valahol szerencséje van a kisöregnek, hogy külföldön él. Magyarországon tuti nem találna egyetlen állami hivatalnokot sem, aki mindezt megjátszaná a kedvéért...
Kinc mondja mindig, hogy én itt olyan vagyok mint egy pásztor, akinek megvan a nyája, és foglalkozik itt a báránykáival. Na ilyenkor érzem én is így. :))

Ma este Dips Club volt, onnan mentem edzésre.
És hazajövet belegondoltam megint, hogy mennyi barátommal szakad meg a kapcsolatom egy idő után törvényszerűleg... Találkoztam Luissal, aki már elvileg otthon ülne Quitoban - meghosszabbították február végéig, még egy ideig marad. De végül elmegy.
Aztán majd végül én megyek el.
A barátaim egy része szétszóródik a világban, egy része itt marad, de az én szempontomból utána már nem lesz ugyanaz. Luis, Laura, Milena, Jane, Diane, Greti, Katarina, Jason és mind a többiek csakúgy, mint Wojtek, Monika, Ola, Karina, Marek, Pati és a többi vívótárs, Jurek, Perła, Mateusz és a többi lengyel cserkészbarát...
Persze, én hazamegyek azokhoz a barátaimhoz, akiket otthon hagytam, és akikkel most nem nagyon van kapcsolatom, amit meg most sajnálok.
Minderre sokan azt mondhatják, miért kellett nekem elmenni? Maradhattam volna otthon, és az összes barátom ott lenne mellettem. De egyrészt a magamfajtának ez nem megy (és itt nem a szakmára gondolok, inkább a kulturális háttérre), másrészt pedig úgy érzem, hihetetlenül szegényebb lenne az életem enélkül - és nélkülük, akiket úgy nem ismernék. Akkor már jobb így - ha nem is látom az összes barátomat, azért tudom hogy ott vannak, és belül magammal viszem őket mindenhova, akárhova vigyen is az élet. És remélem ők is magukkal visznek egy kicsit belőlem, a világ minden szögletébe...
Khm, visszaolvasva kissé, patetikus, de ez van. :)
Miért is nem lehet az egész világot valahogy úgy összenyomni, hogy az összes barátom elérhető távolságban legyen?

Ma egész nap ilyesmit hallgattam benn, a kollégák legnagyobb örömére... :)))))

Szemelvény 1:
Kaptam ma egy születési anyakönyvi kivonatot Krakkóból, egy magyar állampolgár születéséről. Elsőre az keltette fel a figyelmemet, hogy az apa adatai közt csak a név szerepelt, születési hely és idő nem. Aztán megtaláltam az adnotációt: az apa neve a családjogi törvény megfelelő passzusa alapján lett beírva. A jog ezt fiktív apának nevezi, akkor használja, ha a gyerek apja nem azonosítható vagy ismeretlen. Felhívtam a kollégákat Krakkóban - igen, ismerik az illető hölgyet, nem tudják hogy szült, de nem csodálkoznak - nemrég volt benn terhesen. Igenám, de a kivonat szerint a gyerek tavaly szeptemberben született...
Ami kiderült, summa summarum: a hölgynek eddig 3 gyereke született 3 különböző, azonosíthatatlan apától, egyet a nagyszülők nevelnek Magyarországon, egyet örökbe adtak, a harmadik született most szeptemberben - és már útban is van a negyedik, bingó. Az apa szokás szerint nem ismert...
Tud élni valaki nagyon... :s

Szemelvény 2:
Életem második és harmadik kardcsörtéjét vívtam meg ma (az elsőt kb. fél évvel ezelőtt). Az a vicc, hogy mindkettőt megnyertem, pedig még azt is alig tudtam, hogy kell tartani a fegyvert. Az alapvető 3 pozíciót és védést előtte mutatták meg.
2 magyarázat lehetséges: az egyik a kezdők totál kiszámíthatatlan hadonászása, ami néha zavarba hozza a haladókat - nem úgy reagálnak, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Magam is szembesültem ezzel párszor, amikor még nálam is zöldellőbb fülű egyedekkel akadtam össze a páston. Arról nem is beszélve, hogy a kezdőt sokszor alábecsülik.
A másik megoldás prózaibb - Wojtek nem akarta már az elején elvenni a kedvem a kedvenc fegyvernemétől (már egy éve fűzöget, hogy belerángasson a kardba), nem akart elveszteni egy potenciális csörtepartnert - ezért aztán nem hozta magát 100%-ban... :)

Szemelvény 3:
A Tele5-ön este főműsoridőben: "Szczypta Ameryki", vagyis Valami Amerika. Kinccel madarat lehetett volna fogatni, és majdnem elsírta magát, amikor a végén bemondták a nevét mint a lengyel szövegváltozat szerzőjéét. :)))
Ezúton is gratulálunk Kincnek! :))

2008. január 21. voltam, sziasztok! :))