Ma este Dips Club volt, onnan mentem edzésre.
És hazajövet belegondoltam megint, hogy mennyi barátommal szakad meg a kapcsolatom egy idő után törvényszerűleg... Találkoztam Luissal, aki már elvileg otthon ülne Quitoban - meghosszabbították február végéig, még egy ideig marad. De végül elmegy.
Aztán majd végül én megyek el.
A barátaim egy része szétszóródik a világban, egy része itt marad, de az én szempontomból utána már nem lesz ugyanaz. Luis, Laura, Milena, Jane, Diane, Greti, Katarina, Jason és mind a többiek csakúgy, mint Wojtek, Monika, Ola, Karina, Marek, Pati és a többi vívótárs, Jurek, Perła, Mateusz és a többi lengyel cserkészbarát...
Persze, én hazamegyek azokhoz a barátaimhoz, akiket otthon hagytam, és akikkel most nem nagyon van kapcsolatom, amit meg most sajnálok.
Minderre sokan azt mondhatják, miért kellett nekem elmenni? Maradhattam volna otthon, és az összes barátom ott lenne mellettem. De egyrészt a magamfajtának ez nem megy (és itt nem a szakmára gondolok, inkább a kulturális háttérre), másrészt pedig úgy érzem, hihetetlenül szegényebb lenne az életem enélkül - és nélkülük, akiket úgy nem ismernék. Akkor már jobb így - ha nem is látom az összes barátomat, azért tudom hogy ott vannak, és belül magammal viszem őket mindenhova, akárhova vigyen is az élet. És remélem ők is magukkal visznek egy kicsit belőlem, a világ minden szögletébe...
Khm, visszaolvasva kissé, patetikus, de ez van. :)
Miért is nem lehet az egész világot valahogy úgy összenyomni, hogy az összes barátom elérhető távolságban legyen?