Tegnap vidéki látogatásra kísértem el a főnököt.
Az úticél: Szczawin, egy pár száz lakosú kis falu Łódź közelében (Zgierzi község).
Az apropó: a községben működő, a környékbeli falvakra is kiterjedő vonzáskörzetű iskola ünnepélyesen felvette Báthory István erdélyi fejedelem és választott lengyel király nevét.
Egy ilyen kis faluban egy effajta ünnepség - főleg, hogy egy igazi nagykövet is részt vesz rajta :) - hihetetlen nagy esemény. A tanári kar, a szülők és a gyerekek erre - mint kiderült - egy teljes éve készültek már.
Edek (és az utolsó kilométereken a GPS) segedelmével 2 óra alatt, szinte hajszálpontosan érkeztünk meg a helyszínre (bár a GPS előtte lazán rávezetett minket egy földútra). A rendezvénysorozat - mint a vidéki Lengyelországban mindig és mindenhol - misével indult az iskola melletti templomban (a falu ezek mellett még egy kis boltot és pár tucat lakóházat tudott felmutatni). A mise után átvonultunk az iskolába, ahol kezdetét vette a maratoni ünnepség.
Egy ilyen iskolai ünnepség Lengyelországban a rendszerváltás utáni magyar iskolai kultúrához szokott szemlélő számára elég meredeknek tűnhet, aki pedig (hozzám hasonlóan) még emlékszik a rendszerváltás előtti április 4-i és november 7-i iskolai ünnepségekre, annak garantáltan déjá vu érzése lesz. Itt ugyanis megmaradt a nagyszabású ceremóniák gyakorlata, van himnusz, iskolazászló bevonulása dobpergésre, ünnepi beszédek, kulturális műsor, minden. Ami a gyerekek szempontjából biztos építő jellegű, bár az is biztos, hogy meglehetősen megterhelő. Legalábbis a "hivatalos rész".
A helyszín a tornaterem: óriási, lengyel és magyar nemzeti színekben úszó dekorációk.
Kezdetnek himnuszok: a lengyel az iskolai kórus előadásában, majd a magyar, felvételről. A beszédek: igazgatónő, nagykövet úr (szerencsére röviden, de sajnos eléggé gyenge tolmácsolással, egy Łódźban élő magyar közreműködésével, aki maga sem beszél túl fényesen lengyelül), megyei oktatási felügyelő, polgármester, járási közgyűlési elnök.
Két, szép Báthory-koralbeli jelmezbe öltözött diák összegzi a névválasztás indokait és méltatja Báthory történelmi érdemeit. Majd folytatásként következik az iskola névadásáról szóló önkormányzati határozatok felolvasása. Bevonul a zászló (dobszóval, felállunk). Következik a zászló megszentelése (plébános), átadása a tanulóknak, köszönetnyilvánítások a zászló adományozóinak. Gratuláló levelek felolvasása (csak 2 szerencsére). A magyar partneriskola igazgatójának üdvözlőbeszéde (amit a hölgy - dícséretére legyen mondva - fonetikus átírás alapján legyelül olvasott fel - ehhez kissé hosszú volt viszont szerintem). Ezután felkonferálták a községi partneriskolák igazgatóit, mire nagy dübörgés és kopogás kíséretében bevonult 8 igazgatónő és 1 igazgató. Eléggé megrémültem, de szerencsére csak egyikük mondott beszédet, mindannyiuk nevében. Következett a névadás kapcsán kiírt tanulmányi vetélkedők győzteseinek ismertetése, ajándékok átadása.
A fenti sorrendben nem vagyok biztos, az sem 100% hogy nem hagytam ki valamit, de érzékeltetésnek ez is elég.
Ezután következett a művészeti rész: a helyi falusi asszonykórus fellépése, egy elvileg Báthory-korabeli (számomra inkább XVIII. századinak tűnő) udvari tánc koreográfia a diákok előadásában, egy fuvoladarab, egy hegedűdarab (na ezen a kissrácon leesett az állam - tizennéhány évesen a hegedűből a legtöbb gyerek a legnagyobb lelkesedés és munkabefektetés mellett is csak nyekergést tud kihozni, ő viszont kifejezetten színvonalasan játszott), egy vers Báthoryról, és egy újabb táckoreográfia, ami elvileg csárdásként lett felkonferálva - szerintem inkább azt érzékeltette remekül, milyennek képzelik hézagos ismereteik mellett a csárdást a külföldiek általában.
Mindemellett pedig ismertették a névválasztás-projekt folyamatát, és ezen elcsodálkoztam. Azt képzelné az ember, hogy az iskolák névadása valahol valami hivatalban vagy iskolai tanári értekezleten dől el. Itt másképp volt - a diákok egy jól megtervezett, pedagógiailag remekül kidolgozott projekt keretében kerestek maguknak olyan történelmi tekintélyt, aki iskolájuk névadója lehetne. Kapcsolatba léptek mindenféle civil szervezetekkel, keresgéltek könyvtárakban, Interneten. Több szekcióban (irodalmi, történelmi, természettudományi) dolgoztak. Amikor előzetes választásuk Báthoryra esett (ami nagyban köszönhető a Łódź-i lengyel-magyar baráti társaságnak és a magyar partneriskolának), hozzáláttak személye és tevékenysége részletes megismerésének. Képviselőik elutaztak Piotrkówba és Krakkóba, a helyszíneken kutatva Báthory életét. Kiállítást állítottak össze, Internetes oldalt szerkesztettek. Mindezt esszé- és rajzpályázat, történelmi vetélkedő egészítette ki. Megterveztették a zászlót, szereztek rá szponzorokat. Iskolaindulót írtak (saját szerzeményű zenével és szöveggel). Mindebbe persze bekapcsolódtak a szülők és az ott végzett öregdiákok is. És persze megírták a vonatkozó kérvényt az illetékes önkormányzatnak, melyet az pozitívan bírált el. És mindezek után, egy éves felkészüléssel, összehozták ezt a műsort.
Mindebben valami hihetetlen munka, energia és lelkesedés van. Nagyságrendekkel építőbb és tiszteletreméltóbb annál a gyakorlatnál, ami nálunk dívik többnyire, hogy valaki valahol eldönti, hogy az iskola jeles költőnk, Petőfi Sándor nevét viselje.
És persze mindehhez hozzájönnek a magyar-lengyel vonatkozások: ebben a kis faluban e névválasztás révén többszáz gyerek többet megtanult Magyarországról és a magyar-lengyel történelmi kapcsolatokról, mint amennyit az átlagos lengyel felnőtt a témáról - az általánosságokon túl - tud. És ez egy hihetetlen nagy érték.
Maga az ünnepség - mintegy 2 óra múltán - a kiállítások megtekintésével és a gasztronómiai résszel (szendvicsek) zárult le, 1/2 5-re már visszaértünk Varsóba.

Nekem - Kinc jóvoltából - ezzel egyébként még nem ért véget a kulturális élvezetek sora. Nadarzynban a kultúrházban örmény kulturális estre került sor 5-től, amire - eléggé az utolsó pillanatban ugyan, de - odaértünk. Mint kiderült, nem kellett volna annyira sietni, mert a dolog jó fél óra késéssel indult el. Az örmény nagykövet nyitotta meg a banzájt, örményül és oroszul, amit a jelenlévő örményeken kívül csak néhányan értettünk úgy-amennyire. Ehhez képest elég sokáig beszélt, de sebaj. A második felvonásban egy lengyel úriember tartott egy pps bemutatóval színesített előadást Örményországról (ő viszonylag rövidre fogta), majd a harmadik felvonásban jött az est fénypontja, egy bizonyos Amalia Sahakyan, régóta Lengyelországban élő örmény énekesnő fellépése. Hát, lehet hogy a fáradtság tette, de a művésznő zenéje engem leginkább egy vidéki lakodalomban fellépő lagzizene-partira emlékeztetett. A playbackről küldött szintetizátoros kalimpálás hátterével kísért vidám, táncos dalokat a közönség ütemes tapsa kísérte, az énekesnő pedig - valószínűleg mindezen felbátorodva - hajnalig tartó közös éneklést és táncot helyezett kilátásba. Az egyik dal éneklésébe - papíron kiosztott, szerencsére latin betűs átiratban leírt dalszöveg segítségével - bevonta a közönséget, majd örmény ruhákba öltözött önkéntes helyi háttértáncos lánykáit a közönség férfi részére szabadította, táncba hívandó őket. Szerencsére elég hátul ültünk (Kinc keresztszülei és unokatesója társaságában), így hozzánk szerencsére nem jutottak el, mondjuk a közönség hozzájuk közelebb ülő része sem volt a dologra túl fogékony. Amikor a művésznő jól megérdemelt szünetére vonult vissza, örmény nemzeti ételekből kaptunk kóstolót (amit én nagy örömmel fogadtam, tekintve hogy az iskolai pár szendvicsen kívül egész nap nem ettem semmit), érdekes volt, de összességében jó. Mikor aztán visszatért a művésznő, és újfent nekilátott tánchangulatot generálni, gyorsan és viszonylag diszkréten leléptünk.
Kulturálisan elég kimerítő nap volt, pihenni kell majd kicsit. :)