1992. május 2-án tettem cserkészfogadalmat, 16 évesen és 40 naposan. Ennek június 13-án múlt 16 éve és 40 napja. Immáron 2 hete elmondhatom magamról, hogy az életem több mint felét cserkészként éltem / élem le. Jó persze, az utóbbi években nem vagyok már aktív, de valamelyes kapcsolatom így is megmaradt a cserkészettel, nem is beszélve az óriási hatásról, ami egyszerűen mindenben megtalálható, aki / ami most vagyok.

Gondolkodtam rajta, mit is írjak a cserkészetről - aki benne él, annak nem kell magyarázni, aki kimaradt belőle, annak meg úgyis hiába magyaráznék. Adhatnék tankönyvszagú definíciót, nosztalgiázhatnék az élményeimről, mutathatnék ezer fényképet, az mind csak tökéletlen visszhangja lehetne az összképnek, valaminek, ami mindenesetül felülírt és újradefiniált engem - csakúgy, mint sok tízmillió embert világszerte.

Inkább beidézek nektek egy kis esszét, amit pár éve írtam, amikor felkértek párunkat, írjuk le, mit is jelent nekünk a cserkészet. Nem mindenki ment el ilyen elvontabb irányba - de én már akkor úgy éreztem, ez a műfaj mondhat el talán a legtöbbet. Akkor csak az a pár ember látta, akikkel együtt megírtunk mindezt - most olvashatjátok mindannyian.

Hát olvassátok szeretettel, és véleményezzétek nyugodtan. :)

…egy kövön állok, és nézem az alattam csobogó vizet, amint szüntelen áramában kerülgeti az akadályokat. Sok apró kavicsot, ujjnyi ágat, óriás sziklát, fatörzset… Milyen más is a viszonyítási rendszere… Szüntelenül rohan, nem tudja hová, nem emlékszik honnan. Létezése síkjából nem értelmezhető mindaz, amit én látok, s ez végső soron természetes is. Csak a kavicsok vannak, a fák és a rohanás. Mondd el egy vonalnak, hogy mi az a gömb…

…a víz hirtelen szétnyúlik, s a távolban egyesül a szétterülő éj kupolájával. Magányos szirten állok most, körülöttem mozdulatlan víz, és bársonyos, fekete sötétség. A víz felszínén csak néhány kósza csillag fénypontja tükröződik… S most már látom: nem is csillagok azok, hanem lámpások, lámpások, olyanok, mint az is, amelyik az én kezemben világít. A végtelen sötét tenger magányos szirtjein számtalan lámpás fénye pislákol most… Megannyi szirt, s megannyi lámpatartó. Többségüket soha nem láttam, de erre nincs is szükség. Hisz ismerem őket mind. A Testvéreim. Ugyanaz az erő formált bennünket egyformává, szerte az egész világon. Megismerem őket bárhol, bármikor. Egyek vagyunk. Fénypontokból szövünk hálót a világ köré…

…s most újra változik a kép. Nagy, boltozatos teremben állok, körülöttem óriási tömeg. Valami más hozta őket ide, másra hallgatnak… Értem, érzem, és megértem őket, kívülről vizsgálódok, és belülről próbálok mellettük lenni, de nem az enyémek, és soha nem lehetek egy közülük. Érzem a magányt… de érzem a többieket is, tudom, hogy körülöttem vannak valahol… Aztán egyszer csak lehajol, leborul mindenki, s én egy pillanatra meglátom őket. Egyenesen állnak a görnyedő tömegben. Egymásra nézünk, egy pillanatra összetalálkozik a szemünk. Egy pillantás, egy gyors mosoly… És aztán lassan mi is lehajolunk. Hisz itt élünk mi is… De nem vagyunk egyedül.

***

…én vagyok megint. Egy a szerencsések közül, társasan magányos, megkötötten öntörvényű, örökké fiatal, és örökké szabad! Mosolyogva járom a világot, biztonságban és csodálkozó szemekkel. Törvényeimet és játékszabályaimat magam választottam, világomat, lényegemet nem veheti el senki tőlem. Kívül állok a világ szokásos gondolati sémáin, nem vonatkoztatom magamra elveit és gondjait. Az árral sodródók és a hivatásos árral-szemben-úszók árja sem tud elhelyezni a világ általuk ismert rendjében, és ez így is van jól. Belül mosolygok rajtuk, és próbálom megérteni őket, hisz köztük, értük vagyok…

Semmilyen mérce szerint nem vagyok tökéletes, a legszigorúbb, a sajátom szerint sem. De két lábbal állok a világban. Tanulok és elfogadok mindent, amit méltónak találok. Elfogadom azt, amit és ahogy választottam, s mindazt, ami ebből következik. A világ csábíthat, de hisz én tudom, mi a jó és mi nem az, mi az érték és mi az ösztön. Bennem van a mérce, amit választottam. Sokszor teszem persze félre, és járok mellékutakon, hisz ember vagyok csupán. Nem vagyok jobb, csak szerencsés. Ott az út, bennem és körülöttem, és ez a lényeg.

Gyermek vagyok és ember, vad és jó, vidám és komoly, felelős és őrült, bűnös és ártatlan. Sosem növök fel, sosem állok be a kerékbe. Sosem fogok gyűlölni. Sosem leszek egy a sokból.

Körbefolyik a víz, a világ… Nem értenek meg, nem érthetnek meg. Szeretnek és gyűlölnek, lenéznek és irigyelnek. S én mosolygok rájuk, hisz szeretem őket, mint önmagamat… Nem értenek meg, pedig csupán élek köztük, a szerint, amilyen utat választottam. Vagyok, és én vagyok. Számukra lehetek jó vagy bolond… Sosem leszek elég jó, sosem leszek több. Sosem leszek igazán Otthon. Pedig ez az élet: jobbnak, többnek lenni, hazatérni… Vagyok. Más vagyok, mert más utat választottam.

***

Előttem, előttünk a teljes élet: test, szellem és lélek egysége, közösség, kaland, kihívás és vidámság, élmény és társak, hit, elvek és eszmék, harmónia Istennel, a Természettel, egymással és önmagunkkal. Tudatosság és választás, az érték és a gondolat vezérelte lét. Minden, ami többé tesz az állatnál, ami Emberré tesz. Emberebb emberré…

Kiválasztottak vagyunk, kevesek, akinek megadatott ez az élet. Ide vezérelt a sors, belenőttünk vagy belekerültünk, egymásnak adattunk. S bár mások vagyunk, mégis egyformák, félszavakból is megértjük egymást. Nem tudjuk elmondani mindez mit jelent, hisz ezt érezni kell. Mi érezzük is. De mások, ők, akikért vagyunk, nem. Még nem. És ez a mi nagy felelősségünk…

Ismerjük az utat, egyedül a maga teljességében. Nálunk a kulcs, az iránytű, a fény. Az út egy másmilyen minőségű létbe, az élet útja a világban, de a világon kívül, a világért… A két kis virág és a két csillag útja.

***

Egy vagyok a kevesek közül. Körülölel a világ, hív és magához von. Néha elveszni látszom, kinyúl a mindennapok ritmusa, elszakít és őröl, őröl, egyre inkább, szakadatlan…

Magasba szökő fatörzsek, a füvön darabokra törő napfény, suhogás, csobogás és madárdal. Balra egy faépítmény, ösvény, a bokrok közt egy sátor árnyéka. Gyermekkacaj hangzik fel, édesen és gondtalanul. Hunyorgok, ahogy körülnézek. Itt vagyok megint… Hosszúkás rét. A végében fakereszt, és a középen álló nagy fa ágai közt liliomos zászlót cibál a szél.

Én vagyok.

Cserkész vagyok.