Ma elvoltam "nyájam" egy idős tagjánál, egy 92 éves néninél, aki ráadásul nagyon szegről-végről, de rokonom is (vagyis egy rég meghalt rokonunknak volt a második felesége). A néni nyugdíjasként évek óta rendszeres ügyfelem, életbenléti igazolás kell neki minden évben a Magyarországról érkező nyugdíja miatt.
Amikor megérkeztem, az első 2 évben a néni még maga kocogott be hozzám a hitelesítésért. De most már néhány éve a fia jön értem, és kivisz a Varsó melletti szeretetotthonba a nénihez. Akit ugyan csak évente egyszer látok - annál drámaibban feltűnő a leépülése. Tavaly még megismert, beszélgettünk, aláírta a papírt. Idén már a fiát sem ismerte meg, nemhogy engem. Aláírás helyett pedig rajzolgatni kezdett a papírra, végül a fia vezette a kezét, amikor az előrelátóan elkészített másolatot "aláírta". Beszélni nem beszélt már egyáltalán. A fia, miután visszavitt, azt mondta, reméli jövőre jobb állapotban lesz a mama - valószínűleg belül ő is azt gondolta amit én, hogy ez ennél jobb már nem nagyon lesz, sőt... Örüljünk, ha jövőre is kell még majd mennem hozzá életbeléti igazolást felvenni. És nem más jellegű dokumentumot kell majd intézni helyette...

Ilyenkor gondolok bele, mit is tehet az emberrel a kor. Mert Tadeusz bácsikám ugyan még a néninél is idősebb 4 évvel, mégis 100%-os szellemileg, minden apróságra emlékszik, és (úgy-ahogy, bottal) de jár is. A nagymamám is teljesen tiszta a maga 89 évével, és ő is jár. De hogy én is ilyen szerencsés leszek-e, vagy ennek a néninek a sorsára jutok majd, nos elég kétesélyes...

Szerencsére ez még arrébb van, nem ez a problémakör a mindennapi kenyerem :)

Ui. A cím egy lengyel mondás, magyar fordításban: "az öregség nem öröm, a koporsó nem inkubátor".