Ez az egész kiruccanás Wilnoba (ezt az ősi lengyel várost a jövőben nem fogom Vilniusként emlegetni, ezt ugyanannyira nem érzem valahogy helyénvalónak, mintha mondjuk Pozsony helyett Bratislavát írnék magyarul :) kissé last minute-szagú dolog volt, jó, mondhatjátok hogy ez a mi esetünkben megszokott :), de végülis Kinc csak egy héttel előtte bólintott rá végleg az időpontra, úgyhogy szervezkedni nem volt sok idő. Így aztán szállást is csak az első éjszakára sikerült foglalnom, a másodikra már helyben kellett keresni. Előző este pakoltunk be, én pedig Kincet a melójában vettem fel fél 5-kor, és onnan egyenesen indultunk is.

Az odaút nagyjából tervszerűen alakult időben, csak arról feledkeztünk meg, hogy odaát egy órával később van mint itt, ezért egy órával később értünk a szállásra a megadottnál. (Némi, nem túl nagy, éjszakai kavarás után, zuhogó esőben, az ismeretlen városban, ahol az utcanevek megjelölésének művészetét még nem sajátították el túl magas fokon.) Szállásunkon (Filaretai Hostel) a belvároshoz közel egy igen kellemes kétágyas szobácskát kaptunk, egy másik hasonló szobával közös fürdőszobával, konyhával és hallal - fejenként 15 Euróért. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

Első látásra nekem az volt szembeszökő Litvániában, hogy a szovjet örökséget milyen látványosan sikerült maguk mögött hagyni. Korábbi poszt-szovjet tapasztalataim alapján (Oroszország, Ukrajna, Belorusz) kifejezetten kíváncsi voltam, hogy a ma már hivatalosan is nyugati, EU és NATO-tag Litvániában vajon mennyire lesz meg ugyanaz a posztszovjet fíling, mint mondjuk Minszkben vagy Munkácson. Hát jelentem: jóval kevésbé, igazából alig, csak néhány helyen, epizódszerűen. Néhány épület (pl. tipikus szovjet iskola, lehálózott ablakú tornateremmel a harmadik [!] emeleten, vagy boltokat tartalmazó szolgáltatóház), technikai megoldás (pl. egyes villanyoszlopok), vagy pl. a Wilnoi pályaudvar előtti tér volt csak olyan, ami azonnal és elemi erővel az általános iskolai orosztankönyvek, vagy a gyerekkoromban 8 mm-es vetítőn nézett, Apukám által Moszkvából hozott "Ну погоди" rajzfilmek vizuális világát idézte.

Az első napunk Wilnoban azzal telt, hogy bejártuk a belvárost, először magunk, aztán egy ingyenes "alternatív" idegenvezetéssel, egy helybeli srác kíséretében, aki az útikalauzokban nem szereplő érdekességekre helyezte a hangsúlyt. Aztán megebédeltünk hármasban egy, a túrán megismert amerikai csókával, mégpedig a Čili Kaimas étteremben (Vokeči­­ų gatvė 8), ami annyira bejött, hogy csak a hétvége folyamán háromszor kajáltunk ott. Aztán szálláskeresés (hehe), ami szintén felért persze egy városnézéssel, majd végül - miután találtunk helyet, jóval drágábban, mert fejenként 39 Euróért, a Domus Maria Guest House-ban - újabb esti séta a városban. Vacsorára ekkor egy másik étterembe mentünk be, de utána egy desszert erejéig visszatértünk a Kaimasba. :)
Másnap pedig újabb városnézés, egy érdekes (tájszólásos) lengyel mise az egyik utunkba kerülő templomban, ebéd (ugyanott ahol tegnap), aztán indulás Troki-ba (lit. Trakai), ahol egy tó szigetére épült keresztes várat akartunk megnézni. A várat meg is néztük, de csak kívülről, mert nem volt nálunk elég helyi valuta ahhoz, hogy jegyet vegyünk, más valutában nem lehetett fizetni, kártyával sem, a legközelebbi bankautomata pedig a tó túlpartján volt. Éljen a turistabarát infrastruktúra. :( Mondjuk nagyon nem bántam, mert az idő ocsmány volt, zuhogott az eső, körben az út mentén mindenhol orosz gyerekek furulyáztak borzalmasan, egy kézzel (a másikkal esernyőt vagy a kolduláshoz használt sapkát tartva), ráadásul folyton ugyanazt az egy dallamot, körbe-körbe, és állati hamisan. Nem tudom ki tanította be őket, gondolom arra apellált, hogy a turistáknak megér egy pár Litast, hogy elhallgassanak.

Trokiból aztán még elköltöttük utolsó helyi fillérjeinket egy boltban, aztán mentünk haza. Ami annyiban kalandos volt, hogy útközben, már Lengyelországban, a kijelző szerint elfogyott a benzinünk, mert egymás után 2 benzinkút is zárva volt az út mentén. Kinc már pánikolt, hogy legalább ne valami mező közepén fulladjunk majd le, inkább álljak meg egy faluban. De aztán szerencsére kihúztuk a harmadik, már működő benzinkútig - kb. 20-25 km-rel azután, hogy a kijelző szerint elfogyott az üzemanyagunk. :)

És akkor most meséljenek a fényképek és a kommentárok:

Első szállásunk a Zarzecze (litvánul Užupis) városrészben terült el, amelyet az Óvárostól a Wilejka (lit. Vilnelė) folyó választ el. A folyó hídjának korlátjára a szerelmespárok lakatokat akasztanak, a kulcsokat a folyóba dobva - ha el akarnának válni, ide kell jöjjenek, és kikeresni a folyóból. :) A lakatokba sokszor belevésik a neveket - a város multikulti jellegéből (ma: 58% litván, 19% lengyel, 14% orosz, 4% fehérorosz, 5% egyéb) következően litván, lengyel, orosz, héber stb. neveket egyaránt olvashatunk a lakatokon.

A "Folyóntúl" amúgy a város művésznegyede, tele galériákkal, színpadokkal és alter szórakozóhelyekkel. 1997-ben önálló köztársasággá nyilvánította magát, saját címerrel, zászlóval, elnökkel és rendőrséggel (1 sheriff), nemzeti ünnepe pedig április 1., amiről fesztivállal emlékeznek meg. Ilyenkor a hidakon határőrség áll, és pecsételnek a turisták útlevelébe. A bal oldali képen látszik a Köztársaság területére való belépésről informáló 5 nyelvű (LT, BY, IL, RU, PL) tábla látható, amely az "országban" követendő szabályokról is informál: mosolyogni kell, nem szabad gyorshajtani, sok a művészet, és vigyázni kell, hogy az ember ne essen a folyóba.
A másik képen Wilno legszűkebb utcája látható, és csak technikai okokból került éppen ide. :)

A város főterének déli része, középen a Városháza épületével. (A városházán emléktábla örökíti meg, hogy 2003-ban itt járt "Džordžas Bušas" amerikai elnök. :)) Amúgy sokat derültünk a litván nyelv azon sajátosságán, hogy minden idegen eredetű szó végére kötelezően odaragasztja az "-as" végződést. Kíváncsi vagyok, hogy pl. a "kolbas" vagy a "kopas" jelent-e valamit litvánul. :)

A jezsuiták temploma az elnyújtott háromszög alakú főtér keleti szárának déli oldalán áll.

A főtér keleti nyúlványán haladva a képen látható szép díszes kapun lehet bejutni a görögkatolikus katedrálishoz. A templom jelenleg felújítás alatt áll (a szovjet időkben hagyták lepukkanni), csak az egyik oldalkápolnában tartanak miséket.

A főtér keleti nyúlványa az Ostra Brama (magyarul valamiért Hajnal-Kapunak nevezik, a lengyel név jelentése Éles Kapu) felé vezető utcába csap át, középen a római katolikus Szent Teréz-templom látható. Az Ostra Brama (egykori városkapu) felett lévő kápolnában őrzik az Ostra Brama-i Istenanya csodatevő képét, ami az egyik legnagyobb lengyel nemzeti zarándokhely. A kapu kápolnája a Szent Teréz-templommal épült egybe jobbról, bal oldalán, az egykori rendház épületében kialakított vendégházban volt második szállásunk. A Szent Teréz-templom előtt található az orosz pravoszláv Szentélek-monostor és templom, a képen csak a kapuja látszik az utca bal oldalán.

Az egyik az általunk megtalált 3 Mickiewicz-emléktábla közül (valószínűleg jóval több van belőlük). A nagy lengyel költő élete szorosan összefonódott a várossal. Jellemző módon a litvánok "Adomas Mickievičius" néven nagy litván költőnek tartják, annak ellenére, hogy egy szót sem írt soha litvánul. (Lásd "Matuš Čak" nagy szlovák hadvezért, vagy "Matia Corvinul" nagy román királyt.)
Amúgy a litvánok elég keményvonalasan állnak hozzá a nemzetiségi jogokhoz: a városban lengyel vagy orosz feliratot a templomokon kívül sehol sem látni, a jelentős létszámú (19, illetve 14%) lengyel és orosz lakosság jelenléte ellenére. Az államnyelvi törvény alapján súlyos bírságra számíthat mindenki, aki köztérre a litvánon kívül egyéb nyelvű feliratot tesz ki. Persze ahogy ez lenni szokott, az ellenőröket nem zavarják az angol vagy francia feliratok, az itt is dúsan tenyésző Holiday Inn, Pizza Hut és hasonló cégérek, csak a lengyel és a cirill betűs feliratok verik ki a biztosítékot. A kevés számú kivétel közé az emléktáblák tartoznak, amelyek lehetnek kétnyelvűek - szigorúan először litvánul. Kétnyelvű helységnév- vagy utcanév-táblákról viszont szó sem lehet errefelé.
Orosz és lengyel szót egyébként elég gyakran hallani az utcákon: a turisták - becslésem szerint - jó kétharmada lengyel, de a helyi lengyelek jól elkülöníthető dialektusát is sokszor hallani. A különféle árusok nagy része pedig orosz, a bazárokban ez az általánosan használt nyelv.

Ez az egyszerű kis téglatemplom a belváros kis utcái közt bújik meg, és ez a legrégebbi a városban. Mindvégig az itt élő litvánok temploma volt, itt akkor is litvánul imádkoztak, amikor (a XVIII. századtól az 1950-es évekig) a városban a litván lakosság csak pár százalékot tett ki a lengyelek, zsidók és oroszok árnyékában.

Tipikus látkép a Folyóntúlon: alter dekorációjú házak közt működő ingyenes színpad, ahol esténként előadásokkal, koncertekkel, filmvetítésekkel várják a lakosságot és a turistákat.

A Szent Anna-templom (csak pár tornya látszik baloldalt) és a Szent Ferenc és Szent Bernát-templomok Wilno legrégebbi, gótikus templomai közé tartoznak. Ezeket belülről sajnos nem láttuk.

Az Óváros látképe a Békés-hegyről. A hegy a nevét a város egyetemét alapító Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király magyar hadvezéréről, Békés Gáspárról kapta, akit ezen a hegyen temettek el. (Protestáns vallása miatt egyik városi temető sem akarta befogadni, sem a katolikus, sem az ortodox, sem a zsidó.) (Kinc képe)

A Gediminas-torony a város egyik jelképe, egy kis, meredek domb tetején áll. A keresztes lovagok sosem tudták bevenni, mivel meredek falán nehéz volt feljutni, amit az állandó esős klíma miatti síkosság csak tetézett. Sajna ide sem volt időnk felmászni.

Wilnoban egész városnegyedek épültek fából, igazából ezek valaha külön falvak voltak, amelyeket körülnőtt a város. A minden konfortot nélkülöző, csatorna, víz, gáz nélküli házakban főleg lengyelek és fehéroroszok élnek, akik magukat a "tutejsi" ("itteniek") néven emlegetik. Érdekes lengyel-belorusz-orosz keverék nyelven beszélnek, de mindenkinek érződik rajta a származása. A lakók közös külső budikat és kerekes kutakat használnak, akárcsak valami szibériai orosz faluban (csak áram van a házakban) - közben pár méterre tőlük a város pénzügyi központjának felhőkarcolói állnak. A faházak ma már mind védettek, ez mentette meg őket az értékes telkekre pályázó ingatlanberuházó cégektől.

Egy kis utcai művészet a falon a Literatų gatvė-n.

Újabb Mickiewicz-emléktábla az egyik egyetemi épület falán.

Ez az épület minden látszat ellenére nem múzeum, hanem Wilno fő katolikus katedrálisa. Van egy különálló harangtornya is, a képen nem látszik.

Így néz ki belülről. A klasszicista stílus nem csak kívül hagyott nyomot.

A város egyetlen megmaradt zsinagógája. Wilno több tízezres zsidóságából (1939-ben a lakosság 28%-a) csak pár százan élték túl a második világháborút, és az ő többségük is kitelepült Izraelbe a sztálini időszakban.

Az Ostra Brama kápolnája a csodás Mária-képpel.

Az orosz ortodox Szentlélek-monostor templomának belseje, az érdekes zöld barokk ikonosztázzal. Épp tartott a (több órás) vasárnapi szertartás, amikor benéztünk, elég sokáig álltunk ott Kinccel hallgatva a gyönyörű pravoszláv egyházi énekeket.

A Čili Kaimas (kedvenc éttermünk :)) belső terét rusztikus, falusias díszlettel látták el, de nem elsősorban emiatt ettünk itt, hanem a fantasztikus kaja miatt. A litván konyha számos igen jóízű krumpliétellel fogott meg bennünket. :)

Troki (Trakai) vára a hídon félkézzel furulyázó orosz kisfiúval. A vár egy szigetre épült, egy gyönyörű tóvidéken, Wilnotól alig 20 km-re van.

A vár belső udvara. Sajnos az elöl látható kerítésen túl csak belépőjegy ellenében mehettünk volna, azt viszont (mint az elején említettem) nem állt módunkban váltani.

A belső vár épülettömbje, a külső vártól árok és kettős fal választotta el.

Nagyjából ennyi volt, persze nem láttunk sok mindent, úgyhogy Kinccel elhatároztuk, hogy ide tuti visszajövünk még.