Egy kétnapos łódźi "túráról" értem épp vissza - tipikusan lengyel volt.

Kezdődött a Szt. Hedvig lengyel királynő (Nagy Lajos lánya ugyebár) nevét viselő iskolák találkozójával. Hedvig királznő nagy becsben áll errefelé, a köztudatban olyan királynőként él, aki az ország érdekeit a sajátja elé helyezte, törődött a néppel, és sokat áldozott nemes célokra (többek közt az ékszereit a krakkói egyetem fejlesztésére fordította). Ennél fogva országosan mintegy 200 iskola viseli a nevét - ezen a találkozón "szerencsére" csak az a 16 képviseltette magát, amelyek a łódźi vajdaságban működnek.
Az ünnepség során viszont minden iskola rövid műsorral volt hivatott bemutatkozni - amikor ezt meghallottam, már éreztem hogy nem kisebbfajta tortúra vár. Persze a helyiek rögtön megnyugtattak, hogy a műsorokra iskolánként 10 perc van előirányozva, de ez engem nem különösebben töltött el nyugalommal. Láttam én már karón varjút...
Emellett viszont a helyi lengyel-magyar baráti társaság (amely vastagon benne volt a szervezésben, a tb-konzul úrral együtt) elkövetett ellenem még egy merényletet: a műsorok után következő "középkori műhely" keretében előirányozták nekem, hogy tartsak a gyerekeknek egy foglalkozást magyar nyelvből. Persze előre nem szóltak, csak ott helyben. Aranyos...
Végül a magyar nyelvleckét megúsztam, mert - természetesen - jól elhúzódtak a műsorok.
Az elején dobszóra behozták a résztvevő iskolák zászlóit, majd sorban jöttek a beszédek: az igazgatónő, én, a tb-konzul úr, a körzeti tanügyi felügyelő, az önkormányzat képviselője, a szülői munkaközösség képviselője, és ki tudja ki mindenki még. Majd jött a "művészeti rész": vagy 4 különféle feldolgozásban volt alkalmam végigkövetni Szt. Hedvig életét, emellett vagy 8 iskola történetét, életének fontos és kedves eseményeit nézhettem végig fényképekkel dúsított pps-prezentációkban. Emellett még 3 iskolai himnuszt is végighallgattam: az ilyesmi errefelé általában Lagzi Lajcsis lakodalmas stílusú, diszkós dobprogram felett kalimpáló szinti-kíséret melletti gyerekkórust jelent, az iskola patrónusát dícsőítő banális szöveggel.
Egy ilyesfajta lengyelországi iskolai ünnepély mindig megmozdít bennem 2 eretnek gondolatot. Mint annak a generációnak a tagja, aki az általános iskolát még nagyrészt a rendszerváltás előtt végeztem, és még voltam úttörő is, ez az egész mindenestül a régi iskolai április 4-i ünnepélyeket idézi. Pajtások vigyázz, fogadás balról, zászlónak tisztelegj. Ez felér egy időutazással a '80-as évek közepe-vége felé. Hogyhogy itt mindezek a sallangok ilyen jól megvannak továbbra is?? Másrészt, mint cserkészvezető, ezt az egészet pedagógiai szempontból mindenestül elhibázottnak és kontraproduktívnak tartom. Az egész nem a gyerekeknek szól (max talán azoknak, akik szerepelnek valamely előadásban), hanem inkább maguknak a tanároknak és a díszes vendégeknek. A gyerekek az egészet unják, főleg a beszédeket, de egy idő után a műsorokat is (főleg a kamaszabbak, és főleg amikor már órák óta tart a tényleg nagyon aranyos, lelkes és sok munkával készülő, de mégiscsak vaskos amatőrködés a színpadon). Úgyhogy persze nem figyelnek oda, dumálnak, hülyéskednek, röhögcsélnek. A tanárok meg közben ezerrel próbálják fegyelmezni őket, ahelyett, hogy átgondolnák, és valami nekik célzottabbat találnának ki az ilyesfajta ünnepségekre. De hát ugye ez a hagyomány, és az nagyon fontos dolog...

Végül aztán az egész véget ért, elég későn ahhoz, hogy már ne tudjak ott maradni a "középkori műhelyre" magyarórát tartani. Magát a műhelyt viszont szívesen megnéztem volna, mert ez viszont már jó, gyerekeknek való program lehetett (elmondás alapján): középkori táncok, kézművességek tanulása, lovagi torna, jelmezgyártás és hasonlók. Majdnem mint egy cserkészprogramon, már csak a kerettörténet hiányzott. :)
Viszont még belefért részt vennem a vendégeknek adott ebéden :), aztán irány a tb-konzulátus még elintézni ezt-azt, aztán a szálloda.

Másnap reggel tartottam egy rögtönzött ügyfélfogadást a szálloda halljában, egy magyar-lengyel házaspár ide jött a házasságát és az újszülött babáját anyakönyveztetni és útleveleket intézni, hogy ne kelljen nekik Varsóba felutazni. Vicces volt ahogy a hallban az asztaloknál töltögettük ki a millió papírt. :)

Aztán jött a program másik fele: a łódźi "acél 13-as" Bem cserkészcsapat 85 éves jubileumi ünnepsége. Ez az iskolainál nagyságrendekkel gyerekbarátabb volt ugyan, de Magyarországon ez is hardcore kategória lett volna, főleg a cserkészrendezvények mezőnyében. Itt is volt csapatzászló, voltak beszédek, volt jó sok vigyázzban állás, de azért ennek mégis hamarabb vége lett, a beszédeket rövidre fogták (én is), és az egész után bulisabb rész jött: diavetítés, gitáros éneklés, kaja-pia, ilyesmi. És találkoztam nem mellesleg szilágysomlyói erdélyi magyar cserkészekkel is, a 13-as testvércsapatával, akik kijöttek erre az ünnepségre nyolcan (a vezetőjük, egy 50 körüli emberke, és 7 kiscsaj :))

Mivel viszont ez a rendezvény már jócskán délután kezdődött, nem maradhattam sokáig, hogy estére visszaérjek Varsóba, úgyhogy egy idő után leléptem. Pedig itt szívesen maradtam volna még...

Az még a folklór kategóriába tartozik, hogy szolgálati kocsival tettem meg ugye az utat, amit a köviről kellett elhozni, és ott letenni amikor visszaértem. Elvileg mindezt egyedül abszolválhattam volna az új házirend szerint: kövire bemegy a kapott kulccsal, kocsikulcsot felvesz, garázst a távirányítóval kinyit, kocsiba beszáll, a kocsiban lévő távirányítóval kaput kinyit, elgurul. Este ugyanez vissza.
Hát ehhez képest ahogy ment: reggel 1/2 7-re kövire bemegy, kocsikulcsot felvesz, udvarra kimegy, távirányítóval nyitNÁ a garázsajtót, nem nyílik, szitkozódik, felhívja mobilon Zolit, Zoli felébred, kómás, mondja hogy hívjam Zbyszeket, Zbyszeket felhív, Zbyszek házon kívül, negyed óra múlva jön. Konstatál hogy az késő, mert úgy elkésik, Zolit újra hív, Zoli kómázik, felöltözik, tököl, végül lejön, megállapítja hogy a távirányító rossz. Zoli elmegy elemet keresni, közben megjön Zbyszek, elmegy a másik távirányítót megkeresni, de nem találja, mert az agyas sofőrök mindig hazaviszik magukkal. Tökölés, Zoli szerel, végül Zbyszek a pincéből a raktáron át egy szellőzőnyíláson bemászik a garázsba (aminek belülről nincs ajtaja az épületbe, ami építészeti agyrém, mi van ha tűz üt ki pl.???), kiakasztja a távirányító mechanizmust (amit csak belülről lehet persze), és kézileg kinyitja a garázsajtót. Ekkor kocsiba be, és minden sebességkorlátozásra fittyet hányva tépés Łódźba, nehogy elkéssek.

Visszajövet pedig: kaput kinyit, udvarra beáll, kocsit bezár, próbál bemenni a hátsó kapun: nem nyílik. Szitkozódik, telefonál, Katit szegényt felébreszt (este 9 után), Kati kómázik, vacakol, felöltözik, kijön, beenged - és elmondja, hogy szorul az alsó zár (amihez mindenkinek van kulcsa), ezért mostanában a felsőt zárják (amihez viszont csak neki és a Zolinak van). WÁÁÁÁÁ!!!!!! Éljenek az átlátható, munkatársbarát procedúrák...