Ma vagyunk másfél évesek Kinccel, és már elég rég eldöntöttük, hogy ezt a napot valami módon meg fogjuk ünnepelni. Végül egy gyertyafényes vacsorát terveztünk el valami kellemes étteremben. Közbeszólt az élet: nagykövetünk a mai napra meghívta az összes magyar kollégát + csatolt részeiket az új rezidenciára, egy informális, baráti beszélgetére - klasszikus integráló alkalomra. Sebaj, gondoltuk Kinccel, 3-tól van a parti, elmegyünk, elleszünk valameddig, aztán majd vacsoraidő felé lelépünk, és a továbbiakban kettesben folytatjuk az integrálódást az étteremben. :)
Végül a második lépcső kimaradt, de nem nagyon bántuk.
A rezi nagyon szép helyen van Żoliborzban, a plac Inwalidów közelében - elég közel Tadeusz bácsikám lakásához. Először voltam ott. Szép nagy ház, sok szobával és vagy 7 fürdőszobával, nagy konyhával, kiskerttel, teraszokkal - amilyennek egy rezinek lennie kell.
Az egész röffenés pedig tényleg kellemes és baráti volt, ott volt szinte az összes magyar kolléga és kolléganő. Hamar elment az idő, ráadásul kaja-pia is volt természetesen, ami az éttermi vacsora perspektíváját végképp zárójelbe tette. Végül kb. 8-kor léptünk le, az utolsónak távozó csoporttal. Kifejezetten kellemes volt.

Az egész kapcsán elgondolkodtam azon, hogy a mi kis szakmánkban mennyivel jobban egymásra van utalva egy kollektíva, mint otthon. Egy átlag munkahelyről otthon az ember hazamegy, és egy másik világban van. A családja, a barátai körében. A munkahely világába csak a következő munkanapon tér vissza.
Mi viszont a munkaidő vége után sem lépünk ki innen igazán. Ha délután programunk van, valami fogadás, magyar vonatkozású kulturális program, ünnepség, akármi - ott is találkozunk. A baráti körünk, sokszor szűkebb családunk is többszáz kilométerre van - itt többnyire csak mi vagyunk egymásnak társaságként is. (Leszámítva mondjuk a hozzám hasonló félig helyieket, vagy a régóta és többedszerre visszatérő ősmotorosokat, akik már beszélik a helyi nyelvet, és van itt baráti-ismerősi körük, sokszor családjuk is).
Emiatt aztán nagyságrendekkel fontosabb az, hogy a kollektívában megfelelő hangulat és jó közösség legyen - nem egy kollégától hallottam már rémtörténeteket a rossz légkör miatt hosszú évekig tartó pokoljárássá fajult külszolgálatról.
És mindez hatványozottan igaz a főnök-beosztott viszonyrendszerre: a rossz főnöknél csak az olyan rossz főnök rosszabb, aki az átlagosnál jóval intenzívebben keseríti meg az ember életét, aki elől nincs hova (családi, baráti körbe) "elmenekülni", és aki szinte élet-halál ura a munkahelyen, mivel felettesei több száz vagy ezer kilométerre vannak, és semmi rálátásuk nincs arra, hogyan bánik emberileg a beosztottaival.

Szerencsésnek érzem magam, hogy eleddig csodálatos kollégákkal áldott meg a sors, akikkel munkában és azon kívül egyaránt szívesen vagyok együtt.