A mai napom nagyrészt azzal telt, hogy egy hetvenen felüli magyar néni repülőtéri feltartóztatása körül rugóztam. A családja riasztott, hogy a mama nem érkezett meg Pestre menetrend szerint, és azt a fülest kapták, hogy letartóztatták Varsóban. Utánakapartam a reptéren, és kiderült, hogy tényleg ott tartják a mamát - merthogy európai elfogatóparancs van rá kiadva... El nem tudtam képzelni, vajon mit követhetett el egy hetvennéhány éves öregasszony, mellesleg szólva. Na de ez mellékes is volt, mert ettől függetlenül lépni kellett az ügyben.
Telefonon nem sikerült sok mindent megtudnom, és beszélni sem tudtam vele, ezért abban maradtam a határőrséggel (amelyik a nénit őrizte), hogy délután kimegyek személyesen a reptérre, tájékozódni, és beszélni a hölggyel. Ki is mentem, beszéltem a határőrökkel, a nénivel, a családjával, mindenkivel. Az ügy állása nem túl bíztató: a néni nem mehet ma haza (pedig arra számított, hogy az esti géppel repül Pestre), hanem minimum egy pár napra itt marad őrizetben. De inkább többre: az ilyen esetekben 98%, hogy előzetesbe teszi a bíróság a delikvenst, amíg a kiadatás hivatalosan meg nem történik. Az pedig egy-két hétig biztosan eltart. A probléma ezzel az, hogy a néni a) idős, b) emellé még beteg is, cukros és mindenféle szívproblémái vannak. A család pánikolt is, hogy tegyek valamit, mert már felmerült lelki szemeik előtt, ahogyan a mama infarktust kap a lengyel fegyőrök közt. Ennek pedig annyiban volt is alapja, hogy a néni - abban a hiszemben, hogy este már Pesten lesz - a jegyzőkönyvbe úgy nyilatkozott, hogy nem kér orvosi ellátást, sem gyógyszert... Még jó hogy ott voltam, sikerült szereznem neki gyógyszert.
A néni sorsa amúgy holnap fog eldőlni, akkor lesz a tárgyalás - hát, nem vagyok túl optimista sajnos...

A reptérről - olyan brutálisan zuhogó esőben, hogy a Lajos, a sofőr, még a leggyorsabb ablaktörlőzés mellett is alig látott valamit, és ott szentségelt nekem végig, hogy hogyan lehet júniusban "ilyen trágya idő" - a kulturális intézetbe indultam, egy fogadásra. Az igazgatóhelyettes asszonyt búcsúztattuk - volna. Ugyanis a hazamenetele előtt pár nappal, és a jóelőre megszervezett búcsúfogadás előtti napon, kiderült, hogy mégsem megy haza, hanem meghosszabbították egy évvel. Jobb később, mint soha - még így is, hogy pl. az összes cucca haza lett már költöztetve, most hozathatja vissza. Takarékos állam... :)) Úgyhogy a búcsúfogadásból "meghosszabbítási fogadás" lett, mert már nem lehetett lemondani (én konkrétan a Lajostól tudtam meg a kocsiban, hogy a hölgy marad).

A fogadásról pedig mentem tovább a következőre - a horvát nagykövetség nemzeti ünnepi fogadására, szokás szerint a Bristolba. Találkoztam egy sor jó ideje nem látott kollégával különféle követségekről, és újra tudatosítottam, hogy alig több, mint 2 hét múlva én elutazom innen, és nagy valószínűséggel nagy részüket nem is látom soha többé... :s Na de hát ilyen a diplomataélet: pár évig vagyunk valahol, valakik közt, és ez a hely és ezek az emberek határozzák meg a mindennapjainkat, de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor el kell búcsúzni, és irány a következő hely és az újabb ismeretségek, barátok. Na de erről már filozofáltam eleget ebben a blogban. :) Lényeg hogy este 9 körül értem haza, fáradtan és ázottan.

Holnap pedig jön a neheze - a lecsukott idős néni saga folytatódik...