Nemrég értem haza, totál lefáradva és egy kőkoloncnyival könnyebben. Nem könnyű dolog 9 órát egy elmebeteg szinte kizárólagos társaságában tölteni - hihetetlen fárasztó. De menjünk sorjában.

Tegnap egy standard hivatali péntek után indultam vonattal Gdyniába, 8 után értem oda, mire kimentem kicsit sétálni a városba meg a kikötőbe, már jó sötét volt. :(
Ma reggel pedig a szállodából egyből mentem az ügyfélért a hajléktalanszállóra. Elég lepukkant hely volt, de hát a hajléktalanszálló sose egy Ritz. A kocsi még nem jött meg, amíg vártunk beszéltem a személyzettel és átvettem az emberünk iratait. Aztán megjött a kocsi - fehér mikrobusz, kék lámpákkal, "ambulans" felirattal, két piros mentősruhás fószerrel... Kész, pedig direkt kértem, hogy a lehető legkevésbé mentős kinézetű kocsit küldjék, nehogy megijedjen az ügyfél. Szerencsére belül normál mikrobuszelrendezése volt. Sikerült az ügyfelet úgy beültetnem, hogy gyakorlatilag rá se nézett a kocsira - amikor kiléptünk, akkor nyomtam a kezébe az iratait és kértem hogy nézze meg megvan-e minden. Amíg az irataival foglalkozott betereltem a mikrobuszba, és mondtam a személyzetnek hogy nyomás.
Innentől következett egy 5 órás út, ami alatt az ügyfél (páciens? beteg?) egyfolytában dumált nekem - és teljesen összefüggéstelenül, összevissza, időnként bomlott kuncogással kísérve. Időnként fura módon egyes dolgokról teljesen normálisan tudott beszélni (egyes múltbeli eseményekről, pl. elmondta honnan szerezte a két sérülést a kezén), de aztán rátért a vesszőparipájára, a "környezetvédelemre", és onnantól jött a zagyvaság a négyzeten. Ugyanakkor számra megmondta közben, hogy útközben hány szarvasmarhát látott legelni, és hány hektár búzaföld mellett ment el, és mennyi ott a hozam (eredetileg mezőgazdasági dolgozó volt). Hogy hogy került ide, arról azt tudtam kihámozni, hogy májusban indult Magyarországról gyalog (!), és augusztus végére ért a tengerpartra. Merthogy Helsinkibe megy egy környezetvédelmi intézetbe, tanulni... A hazamenetelről nem akart eleinte hallani, ezért mondtam hogy segítek "továbbmenni" Varsóból, repülővel. Utána erről már nem is esett szó igazából (szerencsére) - később úgy szállt fel a repülőre, hogy meg sem nézte/kérdezte hova is utazik...
Útközben háromszor álltunk meg, egyszer vizet kért, mire vettem neki egy ásványvizet, amiből nem akart inni - merthogy "szennyezett", csak az arcát mosta meg vele párszor (a kocsiban is), később a szájába vett egy kortyot és benntartotta vagy fél óráig - legalább addig nem beszélt, csak számolgatott az ujjain meg hümmögött. Másodszor csak WC volt, harmadszor boltba mentünk: tejet és egy kiló cukrot akart venni, merthogy ő azt eszik. Végül tejet vettem neki, meg csokis szeleteket (szendvics nem volt). Egy kiló zsírt akart még venni, hogy az a cukorral jó, és ő idáig végig azt evett. Szerencsére a benzinkút melletti boltokban nem tartanak ilyesmit.
A reptérre 2 előtt érkeztünk meg (a mentősök döngettek rendesen - Gdynia-Varsó 4 és fél óra alatt elég szép teljesítmény), akkor még kinnhagytam az ügyfelet a mentőben, és bementem elintézni a jegyét meg magamnak egy ideiglenes belépőt, amivel bekísérhetem. A jegy 5 perc alatt megvolt, a belépő viszont - jellemző módon - fél óra utánajárásba került, de addig legalább regenerálódtam. Mert aztán bementünk a tranzitba, és további 2 és fél órán át hallgattam szerencsétlent, amíg a gépre vártunk. De aztán végül feltettem a gépre és elrepült.

Én hazajöttem legyalult aggyal - de igazából tuti én jártam jobban. Mert az ügyfelet ugyan visszaküldtük Magyarországra, és ezzel a konzuli szolgálat megszabadult a problémától (legalábbis egy időre), de hogy ezzel az emberrel mi lesz, az a kérdés továbbra is fennáll. Otthon Ferihegyen leszáll a gépről, és nincs hova mennie, még Szegedre a szülővárosába sem tud eljutni. Családja nem törődik vele (otthon a kollégák megtalálták a testvérét, aki közölte hogy nem foglalkozik vele), kezelést nem kap (nem fizet tb-t, az ilyen a jelenlegi rendszerben "dögöljön meg" kategória), lakása nincs. Ennek az embernek vagy zárt osztályra kellene kerülnie (ha még van ilyen az országban és nem szüntették meg az összeset), vagy - ha gyógyszerekkel kezelhető lenne, nem értek hozzá - akkor meg kezelésre, gondozásra kellene járnia. És egyikre sincs semmi esélye. Nagyon sajnálom pedig: szelíd, jóindulatú ember. A sors lesújtott rá, a családja elhagyta, az állam pedig csak dumálni tud az esélyegyenlőségről, meg az elesettek támogatásáról. A segélyt és az ingyenes orvosi ellátást pedig nem a hozzá hasonlók kapják, hanem az ügyeskedők, akik BMW-vel mennek az önkormányzatba felvenni a segélyt...